Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Kántor Lajos: Riport - szorítóban (Beszélgetés Beke Györggyel)

fiatalok valóságfeltáró, konfliktusok okait kibogozni próbáló szenvedélyét) ; a nyolcvanas évek elején ez a törekvés, részben a Kriterion támogatásával, megújulni látszott. Te — ha elfogadod ezt a skatulyázást — nem annyira az analízis, mint inkább a szintézis lehetőségeit kerested és találtad meg. Hogyan kezdődött a kiadói keretek és adottságok beszűkülése miatt egyelőre csonkán maradt, mégis, a megjelent öt kötet (Szilágysági hepehupa — 1975, Nyomjelző rokonság— 1978, Búvópatakok— 1980, Boltívek teherbírása— 1983, Itt egymásra találnak az emberek— 1984.) alapján is impozáns méretű vállalkozásod, Szilágy és Fehér megye, Beszterce—Naszód, majd Máramaros, Szatmár és Bihar riporteri felleltározása az itt élő magyarság, a hagyományok, s a magyar—román viszony szempontjából? Volt-e előzetes terved, vagy menet közben alakultak a dolgok? És Te magad hová helyezed ezt a százéves fordulón kezdődött „leírást” Orbán Balázs példaadó müvéhez képest?

— Első riportkötetem, a Tizenöt esztendő is egyetlen, összefüggő írás, egy székelyföldi falu, a háromszéki Martonfalva változásainak bemutatása 1944-től 1959-ig. Kiadói vezető korában Méliusz József „rendelte meg” a könyvet, a címet is ő adta, a jubileumi évhez igazítva. Heteket töltöttem el Martonfalván, sorsokat, konfliktusokat ismertem meg, de meglehetősen felszínen maradtam a drámák jelzésében. Ezt mostanság éreztem meg igazán, hogy megint jártam Mártonfalván, elbeszélgettem a Tizenöt esztendő életben levő hőseivel. A földművelés, a falusi világ, gondolkodás olyan romlását tapasztalhattam, a látszólag mutatós termelési eredmények és a kicsinosított téesz-székház ellenére is, hogy nem ismertem fel a hajdani okos gazdákat, az egykori reménységeket. Vajon, ha a romlás csíráit meglátom és jelzem akkor, meg lehetett volna-e előzni valamennyire is Martonfalva süllyedését? Volt-e, van-e ereje a tolinak? Vagy meg sem jelent volna az ünnepre készült Tizenöt esztendő?

Későbbi riportköteteim — Diótörés, Az utolsó Bethlen — sajtóban közölt írásaimból készült válogatások, akárcsak az Orbán Balázs nyomdokaint követő Feketeügy és Vizek törvénye. Rapszodikus terepjárások, a már említett felderítések emlékei, de ott érzem bennük a barangoló könyvek alapállását, tematikáját, s utóbbi kettőben a nemzeti tájékozódást is. Nem tartom puszta kuriózumnak azt sem, hogy Az utolsó Bethlen címadó írásában egy agrármérnök gróf szocializmusbeli sorsát villantottam fel. A Szabad Európa Rádió akkoriban úgy jellemezte, hogy egy lengyel író után az egész szocialista táborban én kísértettem meg másodiknak az arisztokrácia beilleszkedésének témáját.

Barangoló könyveim nyilván előzetes tervek, előtanulmányok alapján készültek. Ady Endre varázslata vonzott a Szilágyságba: élete, költészete máig nyugtalanító élményem. Jól tudom, hogy József Attila a mi korunk költője, nála jelennek meg a szocializmus ellentmondásai, torzulásai is, Ady mégis hatásosabb korunk magyar embereire; mintha a befejezetlenül maradt polgári átalakulás, liberális demokrácia gyötrő sorskérdéseit és nemzeti önvizsgálatát akarnók folytatni, olvasóiként. Azt kutattam, hogy mi tette Adyt a magyar irodalom — talán utolsó — váteszévé? Volt-e része ebben a tájnak és a szilágysági embereknek? Szilágysági könyvem előzetes terv alapján készült, de nem egy sorozat nyitó darabjaként. A kötet sikere az olvasók és a kritika körében — azon nyomban második kiadás jelent meg belőle — arra ösztönzött, hogy folytassam az erdélyi és partiumi tájegységek bemutatását. Fehér megyébe anyai nagyapám, a volt enyedi diák emléke hívott, Beszterce-Naszódba Horváth Pálék magyar kultúraalapitása azon a tájon, amelynek alig voltak magyar hagyományai. Máramarosba, Szatmárba a kuruc szabadságharc hívott, onnan Biharba kicsit megint Ady, Várad, a magyar polgári progresszió vonzása és ellentmondásai, meg a Szent Lászlóig visszanyúló magyar múlt emlékei. A Bánságba Bartók Béla nyomába szegődtem, ez a kéziratom azonban már nem jelenhetett meg. Tervem szerint a Bánság után Hunyad, Szeben és Brassó megyék következtek volna, egyetlen kötetben, Déva várának romjai alatt címmel, jelezve, hogy nemcsak a balladabeli vár falai omlottak le a képzeletbeli időben, de az ottani magyar élet emlékei is a feledésbe süllyedtek egy-két nemzedék során. Jött volna Maros megye: Zavaros a Nyárád, majd Hargita Székely keserves címmel, aztán Háromszék, ahol a hagyományos elnevezés köteteimnek is beillenék. Szülőfalumat, Uzont kiemelném Háromszék megyéből, külön köny41