Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Kántor Lajos: Riport - szorítóban (Beszélgetés Beke Györggyel)

megtakarításukat elvitte — miből fizettem volna a kuláktandíjat? Beálltam hivatásos újságírónak a Népi Egység sepsiszentgyörgyi szerkesztőségébe, majd hamarosan a Bukarestben megindult Romániai Magyar Szóhoz, a mai Előre elődjéhez szegődtem át. S noha a társadalom száműzöttjeként lettem újságíró, nem rendült meg hitem a szocializmus humánus távlataiban. Sőt, éppen a távoli szocializmus mindent helyreigazító igazságosságában reménykedtem.

Az időkre ugyan továbbra sem figyeltem eléggé. Olyankor, amikor szorítottak a szerkesztőségi feladatok. 1949 nyarán kíméletlen harc indult a római katolikus egyház és személyesen Márton Áron püspök ellen. Nem akartam tudomásul venni. A Romániai Magyar Szó székelyföldi „utazó riportere” voltam — csak irodalomtörténeti epizódként említem, hogy Simon Magda volt a nagyváradi, Deák Tamás a kolozsvári, Tomcsa Sándor pedig az udvarhelyi tudósító —, állítólag a Székelyföldön „háborodott fel” a lakosság a püspök ellen (én ugyan semmi ilyen felháborodást nem észleltem), riportjaimban egy szó sem esett a klerikalizmus elleni harcról. Sok butaságot, naívságot leírtam életemben, de a vallás ellen, Márton püspök ellen, s a magyarság és Magyarország ellen soha egyetlen sort sem. Őrzöm a Romániai Magyar Szó egykori körlevelét, ebben az egyik főszerkesztőhelyettes figyelmeztetett arra, hogy szüleim kulákok, tehát megtűrt vagyok és ennek ellenére rebelliskedem a vallásellenes kampányban ... Szerencsére, őszre be kellett rukkolnom katonának, s így a fenyegetések folytatása elmaradt.

Olyan heves és konok hadjárat folyt Márton Áron ellen, igen jeles tollak részvételével, hogy még felidézni is restellem, hiszen a rágalmak elutasító ismételgetése is beszennyezheti az erdélyi magyarság mártír-püspökének, legnagyobb államférfi-főpapjának emlékét. De azt nem tudom megállni, hogy egy szánalmas, alantas csúsztatást ne mondjak el neked. Az erdélyi magyar lapokban akkoriban kezdtek írni a moldvai csángó-magyarokról, a Szeret és az Aranyosbeszterce partjain létesített magyar iskolákról. A harcos cikkek kikeltek a helyi katolikus papok ellen, akik az ördög nyelvének nevezték a magyart és kiátkozással fenyegették meg azokat a szülőket, akik magyar iskolába íratják gyermekeiket. Igen ám, de ismerve a későbbi sajtómanipulációkat, erősen él bennem a gyanú, hogy ezeket a csángó cikkeket akkoriban a cenzori hatalom azért engedélyezte, mert lehetőséget látott bennük a Márton Áron elleni újabb támadásokra. A kolozsvári Igazság egyik ilyen „csángó riportjában” olvasható — a szerző nevét ne kérdezd, mindkettőnk közeli ismerőse, később sokat szenvedett, nem akarom nehéz helyzetbe hozni —, hogy lám, lám, ilyenek a csángó falvak katolikus papjai, Márton Áron védencei... Tudod jól, hogy Moldva katolikus egyházközségei akkor sem, soha nem tartoztak a gyulafehérvári püspökséghez, ahol Márton Áron főpaposkodott, továbbá hadd mondjam el Neked én, hogy tudomásom szerint Márton püspök minden befolyását latba vetette a moldvai csángóság érdekében, de ez meghaladta az ő hatáskörét. És azt is említenem kell itt, hogy Márton Áron volt az erdélyi magyar anyanyelvű iskoláztatás legnagyobb harcosa 1945 után, nemcsak erkölcsi erejével, hanem milliós adományokkal segítette a magyar iskolahálózat kiépítését.

Visszafordítva a szót, 1949 őszén be kellett vonulnom tényleges katonai szolgálatra, megszabadultam engedetlenségem következményeitől. Az idők nyomása azonban reám nehezedett; leszerelésem után egy esztendővel, 1952-ben a sztálini osztály harcban elestem az „ellenséges” oldalon — kizártak a pártból, elvették közlési jogomat hosszú esztendőkre —, noha valójában én ama túlsó parton tudtam és éreztem magamat, a szocializmus, sőt az osztályharc sáncain . ..

Mérhetetlen naívság élhetett bennem, hogy még ezek után sem rendült meg — elég sokáig — hitem abban, hogy a szocializmus a humánus jövő, amely egyben a nemzeti egyenjogúság legfőbb biztosítéka. Minden riporteri túlzásomat, lelkesedésemet ennek a naívságnak a számlájára írhatod, kapaszkodásomat lásd benne a magyar megmaradás szekerére, még akkor is, ha engem letaszítottak erről a szekérről, majdnem az öngyilkosság reménytelenségébe kergetve.

Utoljára hagytam újságírásunk egyik megalázó gyakorlatát, azt, hogy a lapok szerkesztői jogot éreznek maguknak bármilyen beíráshoz. Saját lapom szerkesztőségében sem tudtam

39