Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Tóth Pál Péter: A szomszédos országokban élő magyarság iskolaügye
Tóth Pál Péter A szomszédos országokban élő magyarság iskolaügye* X JLz anyanyelv és az anyanyelvi kultúra, s ehhez kapcsolódva a nemzeti történelem, a szokások, a hagyományok stb. — állampolgárságtól függetlenül — határozzák meg, teszik németté, franciává vagy éppen magyarrá az egyént. Avagy másként megfogalmazva a nemzeti hovatartozás legfőbb ismérve a nyelv. Az anyanyelv kultúrateremtő funkciója pedig ezt az alapösszefüggést az egyén számára mind sokrétűbbé s egyben visszafordíthatatlanná teszi. Az anyanyelv megőrzésének, az anyanyelvi műveltség kiszélesítésének, elmélyítésének, megszilárdításának, továbbfejlesztésének fontos színtere az iskola, pontosabban az az anyanyelvi képzés, amely az óvodától az egyetemi oktatásig a különböző oktatási szinteken a gyakorlatban megvalósul. Sőt ez sem elégséges, mert az anyanyelvvel s az adott nyelvet beszélők történetével, szokásaival stb. foglalkozó tudományos intézmények sem hiányozhatnak ebből a láncból. Éppen ezért úgy vélem, hogy a kisebbség esetében az anyanyelvi oktatás helyzete, az oktatási intézmények teljes keresztmetszetének megléte, hiánya vagy hiányos kiépítése, s ezeknek az intézményeknek a működési feltételei, az objektív és szubjektív adottságok megléte, az ott tanulók korosztályukhoz viszonyított aránya jól tükrözi az adott ország nemzetiségi, kisebbségi politikáját, a kisebbség számára biztosított életlehetőséget, vagy a mind lehetetlenebbé tett helyzetüket. Nem feladatom annak értelmezése, hogy a kisebbségben élő családokat mi készteti, kényszeríti arra, hogy gyermekeiket ne saját anyanyelvükön, hanem a többség nyelvén tanítsák. Ennek ellenére megemlítem, hogy nincs szükség agresszív asszimilációs politikára ahhoz, hogy a kisebbségben élők ne az anyanyelvi oktatást válasszák. Talán elégséges megemlítenem azt az igen gyakori helyzetet, lényegében többek között ez jellemzi a környező országok gyakorlatát is, amikor az oktatási intézmények teljes kiépítetlenségé- nek, pl. a szakosítási és a felsőoktatási intézmények teljes vagy részleges hiánya arra ösztönzi a szülőket, hogy a továbbtanulás érdekében gyermekeiket ne a meglévő anyanyelvi iskolába járassák. Arról a helyzetről pedig fölösleges beszélnem, amikor a többségi nemzethez való formális tartozás is előnnyel jár vagy ennek még tragikusabb változatáról, amikor a kisebbségi lét megbélyegzettséget jelent az azt vallók számára. Mivel nekem nem általában a kisebbségben élők anyanyelvi oktatásának problémáiról kell szólnom, hanem a környező országokban élő magyarságéról, ezért mielőtt az egyes országokban kialakult helyzetről, a jelenlegi állapotokról szólnék, egy általános megjegyzést szeretnék tenni. Az 1918—19 után kisebbségbe süllyesztett magyarság eddigi történelme arról tanúskodik, hogy a környező országok — egymástól eltérő mértékben, formában és módon — a megkapott területeken élő magyaroknak, mint kisebbségnek a teljes felszámolását tűzték ki célul. Direkt és indirekt formában ez határozza meg a magyar kisebbséggel kapcsolatos politikájukat, s ennek rendelik alá a magyar oktatási nyelvű iskolahálózat működését is. Ez már a magyar nyelvű oktatással kapcsolatos statisztikai adatszolgáltatás kapcsán tetten * Elhangzott a VI. Anyanyelvi Konferencián, Kecskeméten, 1989. augusztusában. 50
