Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Takács Imre: Achilleszin-szakadás (elbeszélés)

tartózkodása volt az. Gyerekkorom úri és jóillatú sárvári kórháza után elszomorító és rosszul ellátott helyet ismertem meg — és laktam három és fél hónapig.

Sándor bácsi ápolónője tehát emlékezett rám öt év után. Adtam is és dedikáltam is neki egy példányt az új könyvemből. Egy másik ápolónő pedig behozta és büszkén mutatta a Fehérvári műsornak az új számát. A címlapon rólam készült a sztárfotó. A befekvés előtti hétfőn volt irodalmi estem a megyei könyvtár olvasótermében. (Január eseménye!)

Meglepett, hogy ketten a felnőtt járóképtelenek közül bent cigarettáznak, és nem titkolva. A műtétig volt két napom (szombat, vasárnap), és mint egyelőre járóképes (már amennyire), kijártam a dohányzásra kijelölt helyre, a WC „előcsarnokába”. Közelítő ritmussal mindig majdnem ugyanazokkal ültem, álltam. Köztünk mentek szükségüket végezni a járóképesek, a mankózók. Egy fiatal férfinak a tartalékosok gyakorló-bevonulása során a lábát vágta el a vonatkerék. Biztos járással mankózott, nem látszott az arckifejezésén az amputáltság miatti lelki megrázkódtatás. Jó alakú és szép férfi volt. Még így is az volt. Volt, akinek mindkét keze tüllel bebugyolálva, az ujjak szétválasztása nélkül, s volt, akiről nem rítt le, mi baja van. Jobbról egy hatvannyolc éves férfi feküdt az ablak mellett. Később nagyon összebarátkoztunk. Egy hónap alatt három műtétje volt. A felesége mindennap bejött hozzá. Megmosta a hátát, és mindenét, amihez hozzáfért. Hordta az élelmet neki. Bandi bácsi néha napi háromszor ágytálazott. Velem kapcsolatban az ápolónők arra figyeltek föl, hogy a fejemet is betakarom. Nem tudhatták, hogy így tudtam magamat a várakozásban leginkább türtőztetni. Később aztán abban kellett magamat türtőztetnem, hogy ne jártassam a számat annyit. Fogadalmakat tettem: Most nem én leszek az, aki először megszólalok. Jött aztán egy orvos vizsgálni.

— Ez a belgyógyászati vizsgálat? — kérdeztem.

Az altatást vezető orvos volt. Tudni akarta, hogy kit altat majd. Aztán vért vettek, pedig vasárnap volt. Hétfőn reggel vizeletet kértek. És hagytak élni. Vasárnap este utasítottak, hogy éjféltől nem ehetek és nem ihatok, nem cigarettázhatok a műtét előtt. Nagy boldogság volt, hogy ugyanakkor hétfőn délelőtt

— még a műtét előtt — ihletet kaptam arra, hogy a nagydolgomat a WC-ben elvégezzem. Ez volt utolsó utam a gipsz előtt. És persze hátranéztem, és láttam, hogy a becsempészett üveg otelló meddig festette meg a székletemet. A szombati ebéd után ittam meg a hetedik decit. (Az iszákosok némelyike úgy utálja az alkoholt, mint a prostituáltak azt a munkát!)

Úgy tudom, csak műtét után kezdtek el gyógyszerezni, de vasárnap este már mertem kérni egy Eunoctint, hogy a műtéthez pihent legyek. Hétfőn már negyed ötkor ébresztettek, mosdatás és ágyazás végett — valószínű, hogy az éjjeleseknek így kell az osztályt átadniuk —, de elszántságomban megvoltam én fél tizenegyig

— anélkül, hogy bárminek a hiánya foglalkoztatott volna. Tíz óra tájban megmosott egy termetes ápolónő. „Még azt a kis füstöst is” — mondta.

Hallottam, hogy kérik a 18/3-ast. Ez voltam én. Megkaptam a „békítő” injekciót, aztán jött a zöldsapkás, inas ember — ő nem volt inaszakadt! —, aztán a hátul hasított ingben fölnyalábolt...

— Ilyen erős maga? — fölfektetett a kocsira, és még rámterítette a paplanomat. A kocsival lift vitt föl bennünket a második emeletre, a műtők előcsarnokába, aholis rengeteg kartondoboz, tele infúziós üvegekkel, és más-más orvosi kellék volt fölhalmozva. Úgy éreztem néha, hogy „utazok”, ahogy ezt a kábítószeresek15