Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Takács Imre: Achilleszin-szakadás (elbeszélés)
tői hallottam. A terem állt velem, és „utaztam”. Megjelent aztán egy zöld űrhajós. Bemutatkozott: Dr. ... Én úgyszintén, bár mivel a protézisemet lent kiraktam a számból, bizonyára egy kissé pöszén. Aztán meglepetésemre azt mondta a már kitalált sebésztanár, hogy itt vagy annyit iszik, mint otthon szokott, vagy pedig gyógyszerezzük, de akkor aztán egy cseppet sem! — A gyógyszerezést választom — mondtam. A beöltözött sebész-tanár visszaállt a helyére, hogy beláthasson onnan a műtőbe. Aztán jöttek értem. Otthagytam a másik szállítókocsit, amelyiken egy műtőslány egy fiatalembert élesztgetett. A fiatalember szájában még ott volt a műanyag „pipa”. Ez tőlem negyven centiméterre történt, de nem ijesztett. A műtőben meg sem éreztem, amikor az infúziós tűt a bal karom vénájába tűzték. — Majd úgyis hasra kell fordítanunk — ez volt, amit hallottam utoljára. Ott már meg se tudtam számolni, hogy hányán foglalkoznak velem, de arra jól emlékszem, hogy az infúziót adó műtőslánynak szép szeme volt, még a festék is szép volt körülötte, holott én a sminknek nem vagyok kedvelője. Lent rázkódtam meg az ágyamban. A lábamat nehéznek éreztem a gipsz miatt. Reszkettem — bár nem túlságosan —, mintha fáztam volna. Az első az volt, hogy cigarettáért nyúltam. — Korán lesz még — mondta az egyik ápolónő, de aztán engedte szívnom. Valószínű, hogy már felében elnyomtam, majd igazi alvásba merültem el utána. A műtét után egyszer se fájt a lábam, nem fájt a sebem. Mondtam is a sebésztanárnak, mikor egy kibontáskor láttam a sebem hosszát: — Nem nagy sebet vágnak, tanár úr! — Be is kell ám azt varrni — válaszolta. 16
