Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Takács Imre: Achilleszin-szakadás (elbeszélés)

az Erzsébet-hidat, a Lánchidat, fölkeltem az ülőhelyemről, lazán fogódzkodtam, aztán a Kálvin téren vagy a busz ment egy Trabant elé, vagy egy Trabant a busz elé — valamelyik át akart menni még a sárgán —, én pedig a hirtelen fékezéskor az oldalammal nekiestem egy ülésből kiálló fogódzónak, és bizony meghallottam a szívem melletti bordám roppanását. Megszólalni nem tudtam volna egy darabig, ezért udvariatlannak gondolt az a férfi, akit bizony ültében súlyosan érintettem a testsúlyommal. Mondta aztán, mintha elhangzott volna a bocsánatkérésem: Semmi, uram! Erre a rendreutasító megnyilatkozásra se tudtam válaszolni.

Bal lábamat csúsztatva-húzva kimentem — lépcső le, lépcső föl — a pályaudvar előtti taxiállomásig. A nylonszatyrommal és a tarisznyámmal — és a bennüklevő- ségekkel — semmi baj nem esett. A furmintnak is megmaradt minden cseppje. Otthon aztán ecetes vizes borogatást tettem egy vastag pakolással a lábamra. Sejteni kezdtem lassan, hogy az Achillesz-inam szakadt el. A bal lábamon ott egy gödör volt. Reggel aztán fájdalmas volt az elindulás! Ha nem néz föl hozzám a szomszédasszony, vártam volna, amíg egyik gyerekem néz hozzám föl. így pedig ő telefonált a nagyfiamnak a Videotonba.

A nagyfiam autóval jött, a kórházba vitt. A hosszú várakozás után, mikor már-már én jöttem volna sorra, mondta az orvos, hogy „kis türelem”, de aztán visszafordult, mondván: Az SZTK sebészetére menjen.

Nem volt annyira látványos a sérülésem, hogy ezt ne mondhatta volna a baleseti sebészet ambulanciáján.

Az SZTK-ból aztán elküldtem a fiamat, hogy menjen vissza a gyárba, innen én majd taxival hazamegyek. Ott aztán megijedtem, mivel a vallomásom után a sebész arra gondolt: És kiment a bokája, ugye?

Nyúlt is a helyreigazítandót tapintani. (Úristen, egy bokaigazítás! Ez milyen lesz.) Elmotyogtam, hogy azt hiszem, nem a bokám ment ki. Megtapogatta az Achillesz-inamat, ez fájt nagyon. Mondta, hogy nem százszázalékos a szakadás, de valószínű, hogy műteni kell. Menjek ki a kórházba most azonnal. Meg is írta a beutalót.

Elcsoszogtam először az Alba Regia Hotelig, hogy onnan kérjek taxit, de mivel nem kedvelem ezt a helyet, tovább csoszogtam az Ósfehérvárig, ott is van taxirendelés, és hát búcsúzóul három deci vörösbort kértem, és még szódát.

Újra az ambulancián. Más orvos-arc. Újra a fájdalmas kitapintás, aztán rögtöni fölvétel.

— Énnekem még haza kell mennem, hogy a családot tájékoztassam a teendőkről. — Aláírtam, hogy saját felelősségére, az ajánlat és fölvilágosítás ellenére. Otthonról üzentem a legközelebb lakó barátomnak.

— Inaszakadt vagy — mondta. Örökre béna lennél. — Na, én a szükséges műtét ellen egy szót se mondtam.

Másnap a menyem vitt be autóval, és már minden szükségesnek vélt holmival fölszerelve.

Jó szobába kerültem. Gondolkodtam, fölfedjem-e magam, hiszen abból, hogy „nyugdíjas”, semmit se tudhattak meg. Előkerült aztán az az ápolónő, aki mellett Csoóri Sándor édesapjának a halotti torán ültem az üresen maradt — bár akkor zsúfolt — zámolyi Csoóri-ház első szobájában. Január, vagy tán február volt, a fővárosból is sokan jöttek. Engem a sors akkor már a neuro-pszichiátriai osztályra irányított. Néhány hónap múlva be is érkeztem oda. Felnőtt korom első kórházi

14