Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Takács Imre: Achilleszin-szakadás (elbeszélés)

Takács Imre

Achilleszín-szakadás

— Tandorinak üzenem,

a költőnek, aki egy kis bokasérüléséről verset írt —

JL andorinak üzenem, hogy én is megijedtem, amikor egy hullámos-hompos, ám tükörsima, fél szoba szélességű és újrakeményedett, a ködös délelőttön is fénylő jégmaradványon mentem át vigyázva — és azon a lakótelepi mellékúton, amelyiken alig jár egy-egy kocsi, akkor közeledett egy taxi a főútvonalakon megszokott bátorsággal; én pedig visszaléptem a jégdomborműre . . . Majdnem az agyam kilottyant, pedig csak elbillegett a fejem, ütődni nem ütődött. Mostanában lassan mozgatom már a fejemet, lassúdan hajtom le, lassúdan emelem föl. Mélázva nézek jobbra, balra, a gyors mozdulatokat csak akkor teszem vele, ha valami elmondott jelenetet meg is játszok a hallgatóságomnak. És azok odanéznek, élményszomjasan elhiszik, hogy az a valaki vagy valami ott most is közeledik. Függőlegesben maradt bukdácsolásom megrengette az agyhártyámat, mint mikor egy nylonzacskót ráncigálunk meg, amiben talán káposztáié vagy leves káposzta van . . . Napokig emlékeztem rá, hogy megijedtem, mivel azon a sávon haladtam át, ahol a nap a két tízemeletes között a havat el tudta olvasztani, az éjszaka megjött hideg pedig jégdomborművé tudta tenni.

Aztán két héttel ezután nemcsak megijedtem.

Vonakodva indultam Pestre, hogy a kivett pénzemet a megfelelő helyekre juttassam el. (Ha most ezzel nem rendezem az adósságaimat, elfogy!) Délfelé járt, mikorra a fehérvári lakótelepről elindultam a pályaudvarra, és talán ha nincs az a vonat, amire én nem is számítottam, el se indulok Pestre mégse. Eseménytelenül érkeztem a Déli pályaudvarra. Megettem a kötelező almát a vonaton, iszogattam a gyenge otelló-bort, amit magammal hoztam hazulról. (Mért nem gyártanak ma is csatos üvegeket, mert abba fröccsöt is lehet készíteni! A közönséges üvegből a szénsav kitaszítja a dugót!)

Megfogadtattam magammal, hogy kizárólag a kötelező helyekre megyek csak be. Az írók könyvesboltjában kifizettem a negyven példányt az Angyalok vetkőzé- se'ből. Még előtaláltak négy példányt, és így ezeregyszáz forint a helyén volt már. Kértem, hogy a negyven példányt postázzák, mégpedig a megyei könyvtár címére, mivel ott munkaidőben mindig „otthon van valaki”. Majd onnan elhozom kisebb tételekben.

„Hibát hibára halmoz!” — talán ha vállalom a nehéz csomagnak a cipelését, nem történik meg este a baj. A csomaggal óvatosabban szálltam volna le a vonatról. A leghátrányosabb helyzetet is, amibe ott jutottam, kénytelen lettem volna kivédeni.

11