Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Takács Imre: Achilleszin-szakadás (elbeszélés)
Csakhogy még a Rózsadombra kellett felvinnem a kétezret. A négy könyvet a nejlonszatyromba tettem, aztán az otelló-boros üvegemet megtöltöttem tokaji furminttal a Tokaji Borozóban. Megnéztem a helyrehozott Operaházat, sajnálkozva, hogy csak az első része volt eredetileg is nemes burkolatú. (Nem tudom, hovavalósi kővel, amilyenből a kisföldalatti lejáratának a karzatát is csinálták hozzá később. Tavaly láttam, ahogyan a vízzel sodortatott homokkal ledörzsölték róla a korompókokat, a város-kosz patináját. Bizonyára ezzel a homokszóró eljárással tárták föl a nagy épületet borító kövek eredeti színét is.) A Savoy gyorskiszolgáló részében nagyon elszomorító benyomásokat szereztem. „Lezüllött ez a Város!” — csak erre gondolhattam. Ettől kezdve csak a rosszat látta a szemem az utcán is. „Lezüllött ez a Város!” Átellenes oldalon, ahol a buszt is kerestem, hogy a Bem mozi elé, a Margit utca közelébe vigyen, az egyik hentesboltban meleg hurkát ettem. A 12-es busz elvitt a Margit utca közelébe. Nehezebb volt most fölmennem, hegynek mennem, mint harminc éve, és még közben is sokszor. A második leglátogatottabb pesti lakás az az Apostol utcai, ahol két festményem, egy farag- ványom is dísze a lakásnak. Ott látom viszont Orosz Jánostól vett festményemet, a nagytilaji Tőke Imre bácsitól vett és továbbadott szobrocskámat, és a sok-sok erdélyi és moldvai magyar holmit. Ezekből nekem is jutott néha-néha. Itt találkoztam sokszor erdélyi és moldvai asszonyokkal. A kajántói Ilus nénit át is vállaltam egy napra. Felmentem vele a Mátyás templomba és a Várba. A Mátyás templomban már fogtuk egymás kezét a hatvanéves mulattató asszonnyal, mivel őt otthon lakodalmakba is azért hívják, mert jól énekel. Ám mikor a barátom az újstílusú népdalok után előhívta belőle a régi stílusúakat, akkor már sírva énekelt, nem mulatva. Barátom tini menye, az egy hónapja nemcsak anyányi lány, de boldog kismama nyitott ajtót. Tudtam, hogy már meg kell lennie a gyereknek, voltam itt decemberben, mégis meglepetés volt látnom a kreolbőrű, ritkás-fekete-hajú baba fejét. Közelebb nem merészkedtem a babához, hogy az arcát is megnézhessem. Hallottam a „nagymama” székesfehérvári rokonaitól, hogy még a kismama is csak tüllel bekötött arccal hajolhat IV. (talán többedik) Sándor fölé. — Tisztelt apósod fertőző májgyulladással — akkor úgy mondtuk: sárgasággal — feküdt az egyik kórház fertőző osztályán, miközben megkapta ezt a lakást, amit aztán akkor még csak jelölt anyósod hozott rendbe, közvetítve a hazait is, talán még a tisztát is a szülőfaluból a kórházba. Mikor a lakás ragyogott, Eörsi Pistával én segítettem a leendő feleségnek az ideköltözködésben. A Tanács körúton — vagy már a Madách téren lett volna az a ház? —, amelyből fölpakoltuk egy tehertaxira apósod holmijait. Akkor még a magyar nyelvterületet semmi se jelezte úgy, mint most itt szinte kihagyás nélkül a tárgyak, a magnószalagok, a lemezek, a könyvek, az itt elhangzott beszélgetések képviselték és képviselik. — Nem tudtuk, hogy milyen költő lesz belőlünk, a bolyból ki marad ki, de Juhász és Nagy László jövőt jelző szó-galaxisait már láttuk magunk fölött. Nekem legfeljebb két versem zárkózott föl ezekhez (a Halottúratók és a Hajdúsági naturalizmus), de apósod kibontakozása — életéből következően is, meg fiatalabb voltának ellenére is — gyorsabb volt.. . Elmondtam mindezt? — aligha! — talán csak az agyamon futott át a múltunk, miközben az egyhónapos anyaság gondjairól beszéltünk inkább. — Láttam ám a kedves és bajszos uradat, amikor ötvenhat januárjában az 12
