Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 6. szám - Vajda Gábor: Az értékek megbecsülése (Dér Zoltán: Perben a pusztulással)

kednie, miért kellett édesanyja zongorázni tudását megverselnie — amikor az otthonról kapott levelek alapvető nyelvhelyességi hibáktól hemzsegtek.

Ez a nagy emberek magánéletében való turká- lás, természetesen, akkor vezetne ellaposodás- hoz, ha Dér Zoltánnak e vizsgálódási szempontja néhány alkotó esetében nem a szabadkai gyökereknek a kiemelését szolgálná. Éppen ezért a hagyománykutató, jó filológushoz illő módon az ízléséről, esztétikai érzékéről is tanúbizonyságot tesz, amikor Csáth Gézának angolul megjelent novelláihoz, a válogatáshoz és az előszóhoz fűz kommentárt. Akár visszatetsző is lehetne, s önismétlésnek is tűnhetne ez a helyi kötöttségű értékek ürügyén való közbeszólás, a Csáth-opusszal kapcsolatos kiigazítás, ám mégsem az, mert kiderül, hogy Dér Zoltán a Csáth-életmű középeurópai—világirodalmi párhuzamait is jobban érti, mint a szabadkai író novelláinak angol kiadója. Ennek a tudásnak az alapjai — s ez már a következő Írásból, Az a bizonyos trombitaszó címűben derül ki — Illés Endrétől származnak, aki az újabb Csáth-kutatás kiindulópontját jelezte, amikor 1964-ben tanulmányt írt a tragikus sorsú zseniről és válogatást is készített annak novelláiból. A budapesti szerkesztőnek és kritikusnak ezek az előmunkálatai csupán megkönnyítették azt a munkát, amelyet Dér Zoltán ilyen előzmény nélkül is nagyjából ugyanígy végzett volna el, hiszen erre stíluseszménye, ízlésösztöne egyaránt kötelezte volna.

A szuverén értékelésre való készségét bizonyítandó, Lányi Sarolta zsengéi és naplója c. (korábban előszóként már megjelent) dolgozatra hivatkozhatunk. Ebben az egész életmű körvonalainak szem előtt tartásával a költőnő Bácskai Hírlapban és Bácsmegyei Naplóban közölt zsengéiben kutatja fel a későbbi alkotót előlegező elemeket, nem különben pedig az egyelőre inkább még eltanult, mint egyéni szabadsággal kialakított stílussajátosságokat. Eközben a későbbi életmű egészét átható emberi magatartás csíráira ügyel, felhasználva a sztálinizmus kezdeti rémtettei idején vezetett naplókínálta tanulságokat is. S attól a viszonytól sem függetlenül, amely az asszonyi szerepet tette teljessé a nagyobb fajsúlyú munkát végző és fogolyként is áldozatot hozó élettárs, Czóbel Ernő mellett. A Lányi Saroltáról írt tanulmányban érvényre juttatott szintetikus értékelés jut kifejezésre abban a dolgozatban is, amely Somlyó Zoltán szabadkai vendégszerepléséről szól. Itt, persze, nehezebb az irodalomtörténész dolga, minthogy viszonylag ismert alkotó- művészt kell bemutatnia — a kutatók előtt is ismeretlen aspektusból. A feladat annál vonzóbb, ugyanis Somlyó Zoltán nem csupán a művelődési hadakozásai által került közel Szabadkához, hanem olyképpen is, hogy a nála befutottabb Kosztolányi Dezső a támogatói közé tartozott. E körülmények azt is lehetővé teszik, hogy egy kibontakozó tehetség plasztikusan megformált arcéle hátterében az első világháború előtti Szabadka szellemi élete is megmutatkozzon. A hatalomért folyó harcok és az operettkultúra, az antiszemitizmus és a polgárosodás erőfeszítései. Mindez azonban nem tereli el Dér Zoltán figyelmét az alapcélról: Somlyó Bácskai Hírlapban közölt szövegeinek alapos elemzéséről, sőt az opus e szakaszának a reprezentatívabb nyugatos költőkkel való párhuzamba állításáról.

A Szabó Lőrinc munkásságával foglalkozó cikkeiben Dér Zoltán ugyancsak egyszerre kíván érvényt szerezni mind az esztétikai, mind pedig az életrajzi szempontoknak. Ez alkalommal tehát két fronton polemizál. Egyfelől meggyőző érveléssel azoknak ad igazat, akik e nagy magyar költőnek a fasizmussal szembeni ellenállását elsősorban műelemzéssel kívánják bizonyítani. Egy-egy vitatott Szabó Lőrinc-vers ugyanis nem a programszerű kegyetlenségnek az emanációja, hanem a romlatlan ösztönöknek a felmutatása a polgári alku kicsinyességeivel szemben. Másfelől viszont Dér az élettényeknek is érvényt akar szerezni, ámbár számára most már nem az objektív tények, hanem azoknak a szubjektív tükröződése, vagyis Szabó Lőrinc (magyarázkodó) naplói- rása fontos. Valójában azonban ebben is a műalkotást keresi, hiszen annak a belső drámának az ereje nyűgözi le, amelyet önmagával folytatott a fasizmussal való rokonszenvezéssel meggyanúsított művész. Nyilván a mi felemás körülményeink adhatnak magyarázatot arra: miért meditál Dér Zoltán kissé terjengősen a nálunk többnyire mellőzött életrajzi szempont esetenkénti fontosságáról. Azért vállalja a kockázatot, hogy ezek a közhelyszerűvé lett megállapítások akár a szervezetlenség árán is helyet kapjanak a tanulmányban, mert bántja a műközpontú sznobisztikus ízlés és a valóságos olvasói elvárások közötti szakadék mélysége. Erről már nem beszél közvetlenül, de érezhetően az irritálja, hogy nálunk lassan már ponyvát sem olvasnak magyar nyelven, semhogy a leghalványabb érdeklődést is tanúsítanák a teljesen öncélú műelemzések laboratóriumi módszerei iránt.

így aztán Németh László kapcsán is főleg arról ír, ami a közönség szempontjából is könnyebben emészthető, s a csillapíthatatlan kíváncsiságot is kielégítheti. Mindazonáltal korántsem kri- tikátlan azzal a teljesítménnyel szemben, amit Németh László a Homályból homályba c. önéletrajzi művében nyújt. Jellemhibán, s ebből következő mulasztáson akad fenn benne. Németh László képtelen volt valamiképpen megoldani túlzott érzékenységét, nem volt hajlandó másokat is megérteni, ezért naplója lényegében önis91