Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 6. szám - Vajda Gábor: Az értékek megbecsülése (Dér Zoltán: Perben a pusztulással)

(miként a Lukács-iskola tanítványai) nem a konkrét műélményből indul ki vizsgálódásaiban, hanem filozófiai előitéleteknek, sémáknak rendeli alá gondolatmenetét. Eközben (s ezt én mondom) látszólag nacionalista túlzásba is esik, amikor Ady költői jelenségét a huszadik századi világirodalom egyik csúcspontjaként jelöli meg, mivel a magyar messiás állítólag nem kapitulált az irracionalizmus és a pusztulás előtt, mint az utána következő egzisztencialisták. Valójában ez utóbbi, túltengő összehasonlitás miatt, nem nacionalista Király István, hiszen (olvashattuk a tanulmányban) nem a magyar költőtársakhoz viszonyítja Adyt, hanem világirodalmi jelenségekhez, főként az utána következő prózaírókhoz mé- ri(!?). Mindez mögött végsősoron ideológiai óvatosság sejlik (sugallja Dér), amiről az is árulkodik, hogy a kutató egyszerűen kihagyta a költő 1912-től 1914-ig tartó szakaszának elemzését, mivel abban túl sok a tisztázatlanság. Ugyanezek a korlátok akadályozzák Királyt a költői életmű immanens esztétikai minősítésében is — mondja a kritikus. Király tartalmi elemzést végez, s ezért elmulasztja a nagy és a rossz versek átgondolt megkülönböztetését. Ez azonban Dér szerint nem jelenti azt, mintha ez az elgépiesedett tudományos apparátus nem dobna ki időnként ragyogó verselemzéseket vagy mintha a maga módján nem lenne káprázatosán kulturált, s ezért vitára, továbbgondolásra csábító.

Hogy a tanulmánykötet szerzője is többnek látja Ady Endrét egy nagy költőnél, azt a harmadik írása (Levelek Ady koszorúihoz) tanúsítja. Ebben áttekinti: hogyan fogadta kultúránk néhány központi egyénisége a kelet-közép-európai népek hídépítőjét, illetve: mi olvasható ki ma a Bácsmegyei Napló, a Kalangya és a Híd Adyval kapcsolatos cikkeiből. A tanulság szerint nem csupán a kisebbségi művelődés képviselői kerülhettek közel egymáshoz Ady-élményük által, hanem a mindenkire sugárzó szellem jóvoltából a magyarok iránti ellenszenv is mérséklődött egy keveset az utódállamokban. Talán emiatt fájlalja Dér Zoltán a végkövetkeztetésben, hogy „a folyamat kontinuitásáért és elmélyülésért ma nem teszünk annyit, mint amennyit a Híd tett a maga idejében.”

Mindazonáltal ez nem jelenti azt, mintha a Perben a pusztulással a legnemesebbnek vélt hagyományokkal szembeni kritikátlanságot demonstrálná. Ez először a Babits beszélgetőfüzeteit méltató írásból még jobban kitűnik, mint az Adyval kapcsolatos szövegekből. Noha Dér nem mondja ki nyíltan, ennek az ismertetőjének a művek mögött álló ember bemutatása a célja. Nem a mindenáron való demisztifikálás alapján, s nem is az újat mondás görcsében, hanem a körültekintő, viszonyító megfigyelés révén. Nem

élvezi tehát, hogy nem egy vonatkozásban kicsinynek láttathatja a sokaktól bálványozott embert, de gátlásai sincsenek a szentségtöréssel határos tények megállapításában. Inkább nyugodt, elégedett, hiszen a beszélgetőfüzeteiben a maga lelki meztelenségében megmutatkozó nagy költő nagyobb kompromisszumokat köt, mint az a nála kisebb, akit ezek szerint látszólag feleslegesen nyugtalanítanak megalkuvásai. Babits sértett hiúságból és félelemből követte el ismert hibáit — sugallja Dér. Emiatt nem volt méltányos József Attilával szemben, s ezért nem állt ki egyértelműen a zsidók mellett, holott azok között támogatták legtöbben költői törekvéseit. így aztán Szerb Antal helyett is egészen jelentéktelen irodalmár részesült Baumgarten-díjban. A Dér Zoltán által elősorolt adatokból az olvasó óhatatlanul arra következtethet, hogy e nagy költő önnön érzékenységének, sőt saját jelleme megoldatlanságának volt az áldozata. Dermesztő magányélménye, kínos elszigetelődése autentikus költészetet termett, ám élethelyzetének a költő saját maga is oka volt, hiszen humanista törekvésének elsősorban a hétköznapjaiban, a másokkal való viszonyában kellett volna érvényt szereznie. Dér Zoltán természetesen nem ítélkezik. Ám miközben az általa összefoglaltakat az olvasó tudomásul veszi, azt is gondolhatja: miért ne lennének az ő önzésének még tágabbak a határai, ha egy zseni ennyire gyarló volt. A helyes reakció azonban csak az lehet: amit lehet Jupiternek, azt nem lehet az ökörnek. Igaz, a szóban forgó vétségek nem az alkotó egyéniségéi, hanem a magánemberéi. Azéi tehát, akit a költészet által mindig el kellett hagyni, el kellett árulni, mint hiteltelent, mint nem létezőt.

Az életrajz azonban akkor is érdekli Dér Zoltánt, ha annak hőse, mint ember, nem gyarló, illetve, ha a gyarlóságai nem tükröződnek a feltárt anyagban. A Kosztolányi család levelezéséről szóló tanulmánynak tehát pusztán a költő szabadkai származása az apropója, s ezzel összefüggésben az a tény, hogy kritikusunk megszállottan nyomozza a helyi érdekű művelődéstörténeti és életrajzi adatokat. E munkája sem marad el jelentőségben a többi mögött. Hogyne érdekelne bennünket: hogyan éltek Kosztolányi Dezső szülei és testvérei a századfordulót követően, majd a háború idején, majd pedig a határváltozás után. A levelezés azért is érdekes, mert a költő gyermeki ragaszkodásán kívül az apja groteszk költői nekibuzdulását, s ezzel együtt a család fokozatos nyomorba süllyedését is dokumentálja. S így az is világossá válik, miért volt fontos Kosztolányi Dezső számára írásainak a Bácsmegyei Napló ban másodközlésként való megjelenése. De az is kiderül közvetve, mi okból kellett ennek a nemes költőnek nemes származásával büszkél90