Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 6. szám - Porkoláb Tibor: Németh László Emberi színjáték című regényéről

mességéből fakad, a „különb-emberség” dacos reakciója. Nem szexuálpatológia, hanem szellemi magatartás, moralitás, amely létfilozófiai érvényűvé válik. A mártíriumeszmény, a fizikai undortól a létfilozófiáig terjedő iszonyérzet, és a világtól való teljes elszigetelődés, a metafizikai idegenszerűség kiemeli a főhőst a társadalmi környezetből és alkalmassá teszi a prófétaszerep ellátására. A lélekrajz, a karakterelemzés így egyre inkább konstruált életpéldázattá válik, Zoltán pszichológia konkrétumból absztrakt erkölcsi abszolútummá magasztosodik. Személyiségének lélekrajzi konkrétsága és eszmei elvontsága a regény egyik alapvető ellentmondására is rávilágít: Németh Lászlónak csak a főhős alakjának mítoszi megnövelésével, a mű mítoszi parabolává történő átlényegítésével sikerül a Boda Zoltán-i életproblémát megoldania. így tehát feladja a regény első felében még uralkodó racionálisan indokolt lélektani-szellemi fejlődéstörténetet, az epikai struktúrára kívülről kényszeríti rá a profanizált Jézus-mítoszt. Az ideakifejtés tételessége viszont megszünteti a motivált lélektaniságot.

(JÉZUS-SZEREP) Az igazság keresésének heroikus szenvedélye viszi Boda Zoltánt krízisszituációk sorozatán át a vágyott életgyőzelemhez. Ez az életcél az önmegváltás eszméjével kapcsolódik össze. A modern szent modellje, a Jézus-szerep ad lehetőséget az alkati- és szerepazonosság együttes megteremtésére. (Az Iszony hősnője alkati önazonosságát védelmezi, Égető Eszter pedig szerepazonosságának rendeli alá az alkatit.) Az Emberi színjáték főhőse alkati-antropológiai önazonosságát szerepazonosságával összhangban képes megvalósítani. Ez azonban csak a mítosz-parafrázis keretei között lehetséges, az alkati- és szerepazonosság csak a mítoszi példázatosság külsődleges megoldásával békíthető össze. A mű így emblematikussá válik.

(AZ „EMBERISZONYTÓL” A SZERETETELVIG) A központi eszmény: a moralitás. Zoltán szerepazonossága etikum és nem teologikum. A Jézus-eszme etikai oldalát állítja a középpontba. A regény (főleg az utolsó részben) parabolává válik, patetikus-retori- kus morálfilozófiai életreceptté. Jézus-Zoltán beszédei (az utolsó rész központi elemei) az evangéliumi eszmékre épülnek, biblikusak, példázatosak, az erkölcsi dogmatika hatás- rendszerét alkalmazzák (tanító célzatosság, erkölcsfilozófiái meditáció, antropomorfizáció, képes elbeszélésmód, tételmondatos szerkesztés, frázishasználat). A megtalált teljesség, a beteljesedett küldetés, az életgyőzelem hangja szól, a bizonyosság és a hit ereje érződik ezeken a beszédeken. Az önapoteózis modern legendát teremt. A legenda demonstrált tételszerűsége pedig az eszmei nyugvópontig viszi a heroikus létküzdelmet. A mítosszá válás folyamatát a természet antropomorf átlényegülése kíséri („ .. . ahogy egy percre megállt ajkai közt a szó, a diófák is megállították zizegésüket...” ESZ II. 290.).

A földrajzi tér és a környezet mítoszi térré (modellizált világmetszetté), a történeti idő, a konkrét életidő (az Emberi színjáték Boda Zoltán élettörténeteként is értelmezhető) evangéliumi idővé alakul ki. A főhős önistenülése a mítoszi kronotoposz keretei között megy végbe. Hódos kezdetben reális társadalmi struktúra tárgyiasulása, Németh László típus faluképének a fikcióba való beemelése. A regény utolsó részében azonban idea-térré változik, szociológiai meghatározottságát elveszti, eszmehősök gyűjtőhelyévé, az ideakísérlet színterévé alakul át. A regénytér tehát a példázatos üdvösségharc heroikus mozzanatának rendelődik alá, a mítoszi kronotoposz felszámolja a történelmi és a szociológiai keretet.

Az evangéliumi léteszményben megtalált lelki béke megszünteti az életharcot, a szeretetelv és az irgalomtan jegyében az emberek felé fordítja Jézus-Zoltánt. Paradox módon a társadalomból való kivonulással kerül az emberek közelébe. A modellizált életút a társadalomtól (az „emberiszonytól”) az emberiségig (a szeretetelvig) vezet. A főhős a társadalom miniatűr képleteiből (pl.: az egyetem) — az elmegyógyintézet „lombikján” keresztül — eljut a társadalmi exodusig, az individuum, a szekta, a kisközösség üdvözüléséig. Kezdetben az „én” — „világ” oppozíció szervezi az epikai folyamatot, Zoltán közösségteremtő kísérletei azonban sikertelenek maradnak. Később a világtól való elszigetelődés folyamata erősödik fel, az eszmeteremtési kísérletek a „lombiklét” közegében vezetnek eredményre. így tehát nemcsak lélektanilag, hanem eszmeileg is igazolódik az

74