Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 6. szám - Herceg János: Rapszodikus sorok Németh Lászlóról

sorsának, mint abban az időben oly sokan, már oszladozni kezdtek feje fölött a sötét felhők. Az Iszony nagy és zavartalan sikere, s egy-egy megbecsülő, sőt megbecsülést sürgető hang híre is eljutott hozzá. Még a nagyhatalmú Révai dicsérete is már.

„Én előbb szerettem Laci bácsit, mint Laci bácsi engem — mondta az idő tájt a szerelem virulens állapotában a lány — s akkor is szeretni fogom, amikor Laci bácsi nem szeret már.” És ez nem volt Kassandra-jóslat. Az író, ha a visszaemlékezés fájdalmas hangján is, de igazolja azt, ami talán csak önsebző szemrehányás volt. „A mély emberismeret, amelyben a bánatossá vált szerelem ebben a mondásban mutatkozott, azóta is, mindig bámulatba ejt. Valóban úgy volt... én akkor tudtam igazán szeretni — nemcsak nőt, barátot is —, ha valami remény, ábránd, eszme érzett ki mögötte, de akkor aztán nagyon ...”

A „kijózanodás” nem az öregedő ember természetes reakciója volt. Egy negyvennyolc éves férfi még nagyon is alkalmas új életre és holtig tartó szerelem kötelékére. Hogy aztán ez a szerelem közös vállalkozás lehet-e az együttélés alkalmazkodásra kész művészetével, a nőn is múlik. Legalább olyan erősnek, kitartónak és elhatározottnak kell lennie, mint a férfinak. Mindez Ellában volt olyan erős, hogy minden válság után vissza kellett térni hozzá, s a családhoz.

Jusztinka meg szegény, nem volt képes elrejteni tehetetlenségét és gyámoltalanságát. Érzelmeinek riadt és reménytelen szárnycsapása inkább elijesztő lett, mint fészekbe hívó. Mert közben már feloldódott az író körül a magány szorítása és az üldözöttség félelme. Az országos érdeklődés feléje fordulásával a családi kötelmek szinte egy időben nőttek mindenek fölé. Illetve akkor éreztették, hogy mindig fölötte is voltak. Hogy szakított, ezért volt érthető és temészetes.

Németh László halála után az új életrajzban Jusztinka számára csak egy epizódnyi szerep jutott. De ennek a szerepnek a szerzője maga Németh László volt. Ezt nem bízhatta másra. És amit írt, nem tücsökzene és nem áttételes, hanem jelbeszédbe fojtott vallomás. Ha látni is még a láva felszálló gőzét, ahogy az emlék mégegyszer végigömlik az életen. Talán épp azért, mert volt és elmúlt oly tragikusan, mint annyi minden még.

Nagy emberek titkos szerelme mindig izgalomkeltő volt a nyilvánosság számára. Jókait az egész ország sajnálta, mikor hetvenévesen beleszeretett a húszéves szép zsidólányba, Gross Bellába. Goethét a fia gyámság alá akarta helyeztetni Ulrike Lewetzow iránt érzett kései szerelme miatt, az öreg Kossuthot viszont csak a halál mentette meg attól, hogy megfosszák nimbuszától, mert olyan „nem illő érzelmeket táplált” a fiatal Z. Sárika iránt.

Németh Lászlónál nem a steril másodvirágzás igézetében tűnt fel a szép „kuláklány”. S nem is a görögtüzes strindbergi szenvedély fényében. De ahogy Jusztinka váratlan vigasztalásként megjelent és eltűnt, mikor már nem volt szükség rá s a vigaszára, az egy általános korkép arányaiba illő nagyon emberi jelenet része volt.

Nekünk persze — s nemcsak nekünk, de az erdélyi és szlovenszkói magyar fiataloknak is —, éppen ez a kelet-európai közösség tetszett, ami ellen Babits is, Szekfű is egyforma hévvel kikelt. Mert ennek az „ábrándnak” is Németh Lászlóban látták a vezérét. Pedig akkor már rég nem ábránd volt, hanem olyan bírósági ítéletekkel és rendőrségi priuszokkal hitelesített mozgalom, amely két évvel később Babits után nemcsak megtagadta Németh Lászlótól ezt a virtuális vezérséget Szárszón, de egész ideológiáját elutasította. Akkor azt hittük, csak a Nagy István köré csoportosult politikai baloldal. Azóta visszaemlékezéseiből kiderült, hogy a népi írók jobbszárnya is. „A közönyös Tamásit kivéve, egy sem volt, aki meg nem bélyegezett, vagy meg ne csalt volna” — panaszolta érzékenységében igazságtalanul.

Mégsem a szárszói felszólalását követő felháborodás violenciája vette el kedvét az írástól. A „középutasság” életveszéllyel járó vádját még valamiféle dac is segítette elviselni. Ami, ha nem is elnémította, de az irodalom iránt, saját bevallása szerint, évekre érdektelenné tette, épp a „mélymagyar” elmélet be nem vallott csődje volt. Éreznie kellett, hogy az elmarasztalás jogos. És nem a liberális kritika ejtett sebet rajta, amit aztán évekig fájlalt,

68