Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 6. szám - Herceg János: Rapszodikus sorok Németh Lászlóról

nem is a baloldal crescendája, hanem Babits könyörtelen fölénye: „Hogy úgy érzem, írnom kell a könyvről, ezt dicséretnek veheti a szerző.”

Mintha Babits lett volna titkos eszményképe, s Szekfű nemzetben gondolkodó egyénisége nemcsak taszította, de vonzotta volna is. Nem volt immunis Ady váteszi balsejtelmeivel szemben, s valósággal leleplező volt Babits megállapítása, hogy Németh Lászlónak sokkal több köze van azokhoz, akiket elítél, mint akikkel rokonszenvezni szeretne. Utóbbiakon nyilván a „második nemzedéket” értette, az akkori fiatalokat, akiknek körében egyre többször hangzott el Jirecek, Iorga és Palacky neve.

Én is abban az időben és Pesten fedeztem fel magamnak Vük Karadziéot. Rohantam Gellért Oszkárhoz, nem érdekelné-e a Nyugatot egy tanulmány a pásztorfiúból lett nyelvtudósról? „Csak a lényegre szorítkozz!” — mondta, s tanulmány helyett cikket kért, amiből nem volt nehéz kiérezni Babits álláspontját a kelet-európai divattal s a falukutatókkal szemben. De annyira éppen ez a „divat” volt a lényeg itt, abban is amit én összekompil- láltam, hogy még az olasz kultúrattaséban, Antonio Widmarban is felébredt a szlovén és lefordította igénytelen kis írásomat a Nyugatból a követség folyóiratának, a Corvinának. Csak a Pestre áttelepült vajdasági költő, Fekete Lajos intett óvatosságra, szőke fürtjeit egy heves mozdulattal hátravetve, s ércesen köszörülve egyet a torkán, az idegen-ellenőrző hivatalra is gyengéd célzást téve. „Vigyázz, fiú, ha itt akarsz maradni!”

Krlezáról, Andrié novelláiról, a délszláv népek iránti rokonszenvét is kifejezve, ebben a magyar irodalomnak hátat fordító korszakában írt Németh László. Amikor legalább az ő érdeklődését — mint később olvashattuk — fel tudta kelteni Budapesten a mi Kalangyánk, úgyhogy esztendőkig velünk maradt folyóiratunk lapjain. Ezzel adva bátorítást, hogy a Kalangya a háborúnak ezen a vidékén világraszólóan legnehezebb éveiben elhanyagolta a szépirodalmat, és az itt élő népek barátságát szorgalmazta tőle telhetőén. Még a csüggedésével és sötétenlátásával is! Mert miközben Babits is, Szekfű is Németh László fegyveréből vette volna ki a puskaport, talán csakugyan „prófétai” szerepet látva a fellépésében, s mintegy az elsőszülött fiútól hűséget és jó példát, a saját körükből, már a harmadik nemzedékből kerültek ki a lázadók. A Magyar Szemléhez, a Babits és Szekfű ideológiájához nagyon közel álló Teleki Pál intézetéből elindultak a falukutató diákok, hogy nem sokkal azután megírják a Tardi helyzetet és a Néma forradalmat! A szellemtörténészeket saját tanítványaik cáfolták meg, saját tanításukat fordítva ellenük, amely tagadta a gazdasági tényezők történelemalakító erejét.

Móricz Zsigmond még élt, s a Kelet Népéhez, a kelet-európai sorskérdésekhez toborozta a munkatársakat. De ő maga, aki a legerőteljesebben és forradalmi hevületet kiváltó indulattal ábrázolta a magyar életet, nem volt forradalmár alkat. „Hagyd a politikát, építkezz!” — adta ki a jelszót olyan időben, amikor lehetetlen volt nem politizálni, s amikor neki magának minden szava politika volt és vádirat az úri Magyarország ellen.

És Babits közvetlen közelében íródott a leghiggadtabb és mégis a leglázítóbb könyv, a még élő feudális kor nyomorúságáról, a Puszták Népe.

„Egy pillanatig úgy éreztem — panaszolja barokkos lírával Babits temetéséről szólva Szekfű Gyula —, mintha egy kis száműzött társaságban állnánk, mely idegen világ közönyében, befelé zokogva viszi nyugvóhelyére vezérét, a költőfejedelmet.” Mert akkor már ő se volt a régi Szekfű. „Valahol utat tévesztettünk” — ismételte éveken át, hétről hétre, németellenességével egykori aulikus érzelmeit elfojtva, egész életművét revízió alá véve, utóbb már a zebegényi Duna-kanyarban bújdosva, majd szétlőtt pasaréti lakásából az ostrom után naponta besántikálva az egyetemre, hogy aztán moszkvai követté nevezzék ki. Állítólag Sztálin kifejezett kívánságára. De amikor egyik tanítványa diplomáciai küldetése felől érdeklődött, ezt a lakonikus választ kapta: „Zápolya-kor”.

„Hagyd a politikát, épitkezz!” — hirdette paraszti ravaszsággal a háború elején Móricz Zsigmond, s még ide is lejött közénk, s azt írta: „Szeretném, ha írnátok, de a szociális problémákat jobban ki kell építeni.” Ilyen bölcsen képzelte el ő az építkezést!

Bocsánat e rapszodikus csapongásért. De talán nem csak nálam futnak egymásra évek és események, mintha lehetetlen volna mindezt nyugodt rendszerbe foglalni. Németh

69