Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, 10. Mindszent hava - esszésorozat)

felénk is az évszázados történelem indokolta félelemreflexek; d/ ugyanígy kérdés, hogy viszont az újraegyesíthető Németország Moszkva által esetleg elfogadható finnlandizálását a nyugat-európai világ nem tekinti-e stabilitásstratégiájában többnek, mint presztízsveszteségnek. Ha mindezeket az erővonalakat fölrajzoljuk a kilencvenes évek térképére, még számításba se vettük, mit jelent az, hogy előbb Párizs, aztán majd (nem annyira tétre menően) Róma is felismeri a lemaradását és megpróbálja kialakítani az érdekeit védő Kelet-Európa-politikáját; mint ahogy nem töltöttük ki ennyivel azt a teret sem, amelyet egy minden bizonnyal a marxi-lenini szocializmus ázsiai pragmatizmussal leöntött változatát jelentő Kína képvisel permanens forrongásaival az egész világállapotot befolyásoló balszélen.

Mikor az esztendő naplóját írni kezdtem, jegyzeteim közé csúsztattam Lennart Frick (Gergely Ágnes fordításában) Itt, óhatatlanul címen éppen akkor megjelent versét. Tizedik hónapja keresem az alkalmat rá, hogy idézzem. Azt hiszem, elérkezett rá a pillanat:

„Néhány éve, egy elzsongító estén, Budapesten,

húsom mélyéig belémhasított

a fájdalmas, irigy fölismerés,

hogy ,Közép-Európa’ — ez a szó mit jelent

azoknak, akik benne élnek, ott,

a történelem közepén, lövedékés emlékhorzsolta falak között,

védtelenül a középpontban,

arénában, örök céltáblaként,

távol a kontinensszéli nyugalomtól,

a párnás fedezékektől.”

Annyi mindentől távol, az arénában, Európa számára „ott”. Szerep és személyiség kavargásában a Duna-tájon túlmutató kérdés: hogyan rakható le a lövedék- és emlékhorzsolta téglákból egy olyan pálya, amelyen ez a távolság egyszer meghaladható lehet?

1989. október 30.

( Folytatjuk )

36