Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 5. szám - Jurij Vella: Üzenetek szálláshelyemről (fordította: Buda Ferenc)

Benőnek a vadcsapások — elmegy a vad.

A távozni nem tudókat meg kiirtották.

Erdőim ősszel egyhangúak lettek.

S tavaim tavasszal csöndesek —

megszűnt a madárzsivaj.

Megvénülnek az emberek is — nyelvük már nem zendít dalokra.

nem mintha nem esne jól, ám a szavakat elfeledték.

Dalolni fiaik sem szeretnek —

szeretnek inkább hallgatni

eszeveszett,

vad énekeket —

szavuk is érthetetlen.

Az én földemen ritkábban hallok hazai szót.

Folyom fölött

mindennapos a fémcsörömpölés. . .

Szeretnék hinni benne: csupán a vadcsapások nőnek be füvei s mohával.

Ám az erdőkben és a tundrán eltűnhetnek-é vajon nemzetségemnek sítalpnyomai?

1. Őszi triptichon

1. Havazás Leningrádban

Zengő-bongó fiatal hó takarja a várost. A parkok-terek gyermekien mosolyognak. Csípőre tett kézzel, félrecsapott sipkában álldogálnak a lámpák a Dekabristák terén. Mintha csak szibériai zelnicevirág lepné be az egyforma akácbokrokat, úgy telitapadtak hóval. S a fehérlő, pelyhes foszlányok fedte Izsák-templom mintha csupa folt lenne.

Mogorván, kialvatlanul szállók föl a nyikorgó reggeli trolibuszra.

Ám egyszeriben mosolyoghatnékom támad.

Mitől?

Körülöttem semmi szokatlanféle nincsen:

egy legényes nagypapa, mellén rendjelek szalagjaival, huncutul hunyorítva súg valamit úttörősapkás, izgő-mozgó kisunokája fülébe;

egy csinos lány — bizonyára egyetemista — nyitott könyvet tart az ölében, feszülten bámul a mennyezetre, s szüntelen mozog az ajka;

27