Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 5. szám - Jurij Vella: Üzenetek szálláshelyemről (fordította: Buda Ferenc)

fiatal iskolás lányok kis csapata vidáman locsog-fecseg valamiről;

néhány munkás élénken beszélget egymással, egyikük a levegőbe suhint a tenyerével s fogadkozik, hogy majd ő megtanít valakit kesztyűbe dudálni.

Ám valahonnan s ugyanakkor mindenünnen áradva árad a valószínűtlenül fehér, hunyorogtató fény.

S hirtelen ráeszméltem: nem más ez, mint hogy újra föltámadt bennem a vadászkedv, öregapámé, aki egész nyáron át az első havat várta.

Megvidámodva szökkenek ki a megállóban és. . .

De hát miért, miért van, hogy e szentséges csodát lapátokkal kapargatják, söprűkkel söprögetik az esetlen, görnyedt házmesterek, s hogy ezen az újszülött csecsemőként tiszta reggelen, mint vénember hasa az ing alól, a szürke aszfalt oly szemérmetlenül elődomborodik?. . .

2. Visszatérés

Közeledem a folyón Varjoganhoz, gyermekkorom falujához. Az erdős tundra térségeire törekvő szívem majd’ kiszakad reszkető mellkasom szűk kosarából. Egyetlen zuga ez a Földnek, amelytől elszakadnom még rövid időre is elviselhetetlen.

S íme, a kanyar mögül előbukkan a napként vakító, magas, szinte a hullámok hátán úszó meredek fövenyes part, s fölötte ott látszanak a hófehér palatetők s a koromfekete, idő-befüstölte gerendafalak. Ezerszer láttam mindezt, mégsem szokhattam hozzá annyira, hogy a hétköznapi egyensúly helyreálljon bennem. Ezért mindahányszor izgatottan fedezem föl az én Varjoganom addig ismeretlen, új vonásait.

Ahogy közeledem, úgy kezdem fölismerni az ablakok fehér, világoszöld, halványkék deszkáit s kereteit. Az öreg Tulj nyári nyírfakéreg sátra, amelyben forró napokon szokott pihenni, kúpként mered föl az új gerendaházak közül. A tetők felett, mint repülésre kitárt szárnyak, tévéantennák keresztjei. Hegyes végeikbe a könnyű felhők szinte beleakadnak. S a világ fölött — ludak, ludak, délre szálló madarak számtalan sora, dalukkal búcsúznak falumtól — öregapám szálláshelyétől, a hűkében is hazai Északtól.

Itt minden ház, minden csűr, minden ablak rokonként kedves nekem. De hirtelen elszorult a szívem.

Mi ez?

A falu szélén álló fenyők rendje mögül egy látkép tárult elő. De micsoda látvány!

Ott, ahol korábban a lóistálló s a kolhoz tehenészete volt, ahol — emlékszem — a kolhoz első csikójának csengettyűhangon zengő nyerítése hangzott, most egy rádió reléállomás rozsdás vascsövekből összehegesztett, idétlenül elkajszult, hóri- horgas tornya támaszkodik az én egemnek. Pimasz fényszóró szemek tekintenek le róla gőgösen a környékre. Mellette egy irdatlan nagy doboz horganyozott bádogból s plexiüvegből. A parton körös-körül pedig vörhenyes ócskavas, csövek, cement, betontömbök, daruk, tartályok, traktorok, Uralok, Tátrák, KrAZ- ok. . .

Ki engedte ide ezeket? Minek?. . .

28