Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5. szám - Jurij Vella: Üzenetek szálláshelyemről (fordította: Buda Ferenc)
Ha hattyú húgocskám az ifjúság tavaszi dalával kéregsátram fölött nem kering — halálos lövés érte, azt jelenti. Ám ha te nem vagy sem védtelen vad, sem költöző madár, ha a szárnyaid épek, s az anyád szállására vezető utat mégis elfelejtetted — miféle mentségre hivatkozol? Napszállta előtt — Ma kevés a szúnyog, szarvasaink biztosan messzi elmehettek. — Aligha. — Ej, fiacskám, ha lusta vagy utánuk járni, legalább hallgatnál. — Dehogy vagyok én lusta, nagyapó; hisz magad mondtad: nem az ember legelteti a szarvasokat, hanem a füstölő. Mindjárt szemügyre veszem azt a füstölőt.. . — Okos vagy! De még milyen okos! — Ezt meg mire mondod? — Csak arra, fiacskám, hogy a te füstödet a szél egyáltalán nem arrafelé sodorja, amerre a szarvasok mentek. Nagyanyó hangosat sóhajtva, csak úgy magamagának megjegyezte: — Joh-ho-ho-how! Micsoda napokat meg nem kell érnem! Itt ül mellettem két lomha: egy fiatal meg egy vén, s azon huzakodnak, melyikük menjen a szarvasok után . . . * * * Én leányom, őrizd meg a te rénzuzmós partjaidat. Azért vannak azok, hogy a nap fölkelvén örömre derítse a szarvasok tekintetét, hogy a Vörös Mókus1 a cédrusfa odvábán fölnevelje ivadékait, hogy a Tű Gazdaasszonya a fiainak- leányainak szánt fehér kesztyűket s fehér erszényeket mindenkor megvarrhassa, hogy a Szerencsés Ifjú sítalpainak mindig szapora siklása legyen, hogy a te gyermekeid kezét-lábát a Sors hegyes kampói-horgai föl ne sebezzék ... — ekként szólt Ob-Öreg az ő még fiatalka Agan-Leányának. (Egy hanti mítoszból) Benőnek a vadcsapások — Tudod-é, a fiam a városban orosz nőt vett feleségül. — Mit furcsállsz rajta? Az én vöm meg, azt mondják, hohol.2 — Nem is az idegenek ellen vagyok én. Csakhogy a fiam már tíz esztendeje megházasodott, én meg nem hogy az unokákat, de még a menyemet se láttam . . . (Két rénszarvaspásztor beszélgetéséből) 1 Vörös Mókus: a prémes vad jelképe. Rendszerint coboly vagy ezüstróka. 2 hohol: ukrán 26