Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 5. szám - Jurij Vella: Üzenetek szálláshelyemről (fordította: Buda Ferenc)

A nagy honvédő háború idején öregapám a halászok Komszomol-csoportjának volt a főnöke, télen pedig még prémvadászattal is foglalkozott. Miközben a kolhoz rénszarvasnyáját megmentette a medvétől, a felbőszült vadállat megnyomorította öregapámat.

Nyomban a háború után a település központjában, a legmagasabb helyen egy szélkereket állítottak föl, ez táplálta energiával a postai távírót s a rádióközvetítő hálózatot. Ennek az egész technikai berendezésnek Makuuti, egy aprócska, nevetős nyenyec nő volt a vezetője. Napbarnított, vidám arccal integet lefelé s valamit kiált nekünk az égszínkék szélkerék elérhetetlen magasából — így maradt meg mindörökre az emlékezetemben.

Az első rádióhallgatók egyike öregapám volt. S amidőn a boltunkba tranzisztoros készüléket szállítottak, varratott nagyanyámmal szarvasbőrből egy külön tokot beszélő barátjának, „hogy meg ne fázzék a torka”, s vándorlásai során magával hordozta a szánon, s igen óvta esőtől, hótól, ütésektől...

Fehér kiáltások

Öregapád

hattyúra vadászott.

Jó ember

és szerencsés vadász hírében állt.

S a dermesztő fagyok idején nemzetségének emberei öltöztek

meleg hattyúbőr ruhába.

Nem voltak saját szarvasaik, ám gyerekeik enni kértek, ezért nyáridőben szarvasok húsa helyett hattyúhúst tettek el télire a moharéteg alá, az örök fagyba. Talán életben is ezért maradtak? Nagybátyád

hattyúkra szintúgy vadászott.

Messziről jött nagypénzű geológusok

némely gömbölyű farú nejei

leitatták öt házi szesszel

s megvették tőle

a véres,

kikészitetlen,

sebtiben lenyúzott,

tolla-vedlett

hattyúbőröket,

hogy aztán maguknak s lányaiknak divatos sapkákat varrjanak belőlük.

23