Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5. szám - Jurij Vella: Üzenetek szálláshelyemről (fordította: Buda Ferenc)
őket, ahol egy hóbucka tömbje alá be volt temetve a jó ízű, meleg rénzuzmó. A fehérek a fejüket sem fordították felém, hisz megszokták már, hogy így volt ez mindegyik megállóhelynél. Társamnak észrevétlenül jelt adtam a szemöldökömmel. S amidőn Kiszami eloldozta a szántól a gyeplőt, én fölugrottam rá, s teljes erőből hajtani kezdtük a szarvasokat a hazai szállás felé. Rászedett utasaink puskái ott hevertek a szánokon, ezért nem lövéseket, csak kétségbeesett kiáltásokat hallottunk magunk mögött. Ekként hagytuk ott a két fehér tisztet egy szál köpenyben, szemtől szembe a tajgával. Balszerencséjükre hóvihar kerekedett, s a förgeteg besöpört minden utat. Aki csak a telelő mentén lakott, valahányát értesítettük a történtekről. A komisz idő múltával az emberek másik utat tapostak Szurgutba, elkerülvén ezt a helyet. A puskákat kihajítottuk a hóba — hátha váratlanul a keresésünkre indul valaki. Ezenfelül a háborúban megszentségtelenített puska vadászatra nem való. Kéregsátrunkat is lebontottuk, s más helyre költöztünk. Gyakorta gyötri a lelkemet, amit elkövettünk. Hisz ezek az emberek, segítségre szorulván, magukat reánk bízták, mi pedig veszni hagytuk őket. Te ugyan pontosan meg tudod most mondani, ki az ellenség, ki az igazi barát. Nos, mintegy mentségül, ki nem ment a fejemből egy másik eset. Egyszer a szomszédos szálláson lakó Alcsota hasonlóképpen vörösöket fuvarozott. Útközben fehérekkel találkoztak össze. Ahogy mondták, a fehérek voltak többen. S ugyanígy Alcsota sem tért vissza a családjához. Riadalmas idő volt, s nem tudta senki, hogy ma botlik-é meg, avagy holnap. A fehérgárdistákkal történt eset után pár esztendővel öregapám az Agán partján, a halban bővelkedő Varjogan folyócska torkolatánál gerendaházat épített, hogy ne kelljen többé a kéregsátorban fagyoskodnia. Később aztán áttelepült ide maradék atyafiságunk is: öregapám testvérei, unokaöccsei — így alapították meg szálláshelyünket, amely jelenleg a Varjogan nevet viseli. A magas fövenyes partról, ahol mi, gyerekek úgy szerettünk eljátszadozni, jól belátható volt a folyó kövecses medre. Nemcsak a cobolyok erdeje, de a tundrái rénszarvaslegelők is közel voltak ide, s ezen a meredek parton kötött ki évente egyszer portékáival egy orosz kereskedő. Reá való emlékeztető gyanánt sokáig ott állt a parton magában egy fekete gerendacsűr. Most a mi egész nagycsaládunk letelepülten él, csupán nagyapám vándorolgat tovább nagyanyámmal együtt a tajgában meg a tundrán. A szálláshely pedig székiben is kiterjedt, mivel más családok — nyenyecek, hantik — is kezdtek ide együvé gyülekezni. A harmincas évek vége felé kolhozt is szerveztek itten, s nyitottak egy világos ablakú iskolát. Fűtött boltot építettek (pultja mögött ott mosolygott a jóravaló eladó, Danyilin) — a régi kereskedőraktár helyett, amelynek csikorgó kapujában, akár ha őrségben, folyton ott állt egy fekete fabálvány. A fabálvány, amely ma a szövetkezeti élelmiszer-lerakatot őrzi tovább, nem csupán bennünk, gyerekekben támasztott rémületet, tekintetével figyelmeztetvén: „Ide ne gyere, úgysem engedlek be a csűrbe! Loptodat-kapartodat fává teszem! Szöktödben-másztodban fává teszlek!” Vajon biztosabb-é, ha láncra vert kutya helyett, raktáriakat helyett efféle őrt tartunk? Minden bizonnyal! Hisz a mi holmikkal s élelemmel megrakott, tajgabeli s otthoni lábas kamráinkon sem volt lakat! . . . 22
