Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5. szám - Jurij Vella: Üzenetek szálláshelyemről (fordította: Buda Ferenc)
Odaugrott erre az, amelyik ujjal mutatott rá, s lefordította a Meghatalmazott szavait. Komoran lehorgasztotta ősz fejét Kapityáj, de vitatkozni akkoriban elképzelhetetlen volt. Csupán arra kért engedélyt, hogy a szálláshely szélén hagyott szarvasait kifogja, s hazavezesse. A szálláshelyen túli erdei fenyvesben megszabadította Kapityáj a szarvasokat a fogattól, elűzte őket a hazai szállás felé vezető úton, felült a szánra, a szalmaalom alól (mert hisz nem minden szegény embernek akadt egy fölösleges szarvasirhája) előhúzott egy ócska mordályt, imát mondott, fölsóhajtott és agyonlőtte magát. Sokszor eljött az eső hó az én földemre, sokszor szálltak el bánatos búcsúkiáltásokkal a költöző madárrajok e fenyőerdő fölött, amelyet ma ekképp is neveznek: Kapityáj-Fenyves . . . Ülök a múzeumunk tornácán. Tőlem balra ott az a meredek fövenyes part, amely fölött valaha Iszcsetka nyírkéreg sátra állott, jobbfelől pedig a Kapityáj- Fenyves, ahová a lányaim mentek el bogyót szedegetni. Miért is jutott ez ma az eszembe? . . . Nagyapámról Egyik öregapám ifjonti éveiben a maga tanulatlansága és politikai analfabetizmusa folytán futott mind a vörösök, mind pedig a fehérek elől. E futások közepette, valódi arcát eltitkolván, megváltoztatta a családnevét. Csaknem ugyanilyen történet esett meg a másik nagyapámmal is, s ezért a népesség-összeírásra, amely a mi földünkön a harmincas években ment végbe, ők, a Vella s a Tött nemzetségbeliek Ajvaszedekké lettek. Eszembe jut Tött nemzetségbeli ifjabbik Hopli nagyapám története: „Egyszer egy agyonhajszolt, födetlen rénfogaton két fehér tiszt érkezett a szálláshelyünkre. Lehet, hogy nem is voltak azok tisztek, ám akkoriban minden köpenyes-puskás katonafélét tisztnek tekintettünk. Ránk parancsoltak ezek a katonák, hogy fogjunk be nekik két szánba két jó szarvast, s vigyük el őket Szurgutba, az övéikhez. Ott az idő tájt a fehérek a vörösöket verték. Az öreg Anet — így hívták apámat az emberek — engem bízott meg s Kiszami barátomat, hogy szállítsuk el a hívatlan vendégeket. Szaporán nyargaltak a szarvasok a simára lejárt úton. Abban az időben a Szurgutig vezető út állandóan sima és gyorsan bejárható volt, mert mi, vízválasztóbeli nyenyecek, valamint az Aganából és Torum-Joganából valósi hantik folyton adtunk-vettünk a szurguti kereskedőkkel. Szívósan ültem a szánon s egész hátammal éreztem a gyűlöletes utast. Nem azért gyűlöltem, mert fehér volt — ugyan, miféle politikai nézeteim lehettek nekem akkoriban! —, hanem azért, mert a puskájával bármely pillanatban lelőhetett, s a hóba lökhetett volna. Aztán bottal üthetni a nyomát! Ezt éreztem én minden izmommal, az összes vadászzsigereim- mel. így utaztunk néhány napig. Valahol a kis Moha folyó mellett, már nem messzire Szurguttól, épp a szarvasokat etettük rénzuzmóval, ki sem fogva őket a szánokból. Mind a négyen a tűz mellett üldögéltünk, testvérek módjára faltuk az egyszerű vacsorát. Utasaink már egészen hozzánk szoktak s elveszítették éberségüket. Fölálltam a tűz mellől, s odaballagtam a szarvasokhoz, hogy arrébbhajtsam 21
