Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5. szám - Jurij Vella: Üzenetek szálláshelyemről (fordította: Buda Ferenc)
A bárka a parton kikötve meglódult a maga verte hullámokon. A belőle kiugró, ragyogó fehér mosolyú, egyenletes fogazató, maszatos ember egy vastag kötelet hajított a tuskóra, csípőre tette a kezét, majd odaintett valakinek a kezével, s az imént még szikrát és füstöt okádó, dohogó-morgó titokzatos fenevad úgy elnémult, mint akit megszégyenítettek. A kéményből kiszakadt utolsó, s már nem oly fekete füstkarika végigszállt a szálláshely fölött, s elrejtőzött Iszcsetka nyírkéreg sátrába. Én azt képzeltem, hogy a balszerencsés Tüzes Szellem nem bírta legyűrni az embert. Lelkem mélyén büszke voltam a rokonom győzelmére, de még inkább sajnáltam a titokzatos fenevadat. . . 2 Evezett egyszer a folyón egy ladikban két öreg: egy nyenyec meg egy hanti. Eveznek, eveznek, s meséket mondanak egymásnak. A nyenyecnek hanti neve volt: Javunko, s ez arra utal, hogy nem csupán a saját atyjafiai körében ismeretes, hanem a hantik között is. A hanti öregnek meg nyenyec neve volt: Kapityáj. Nem csak barátok voltak ők, Nagy Mesemondók is voltak. Nemcsak az egyszerű hallgatót tudta bármelyikük „elragadni”, hanem az ugyanolyan mesemondó mestert is, mint ő maga. Egy helyütt a folyón van egy nagy kétfejű hurkos kanyar. Ha körbeevezel rajta, fél napot elvesztegetsz. Ám a kanyar kezdeténél ott a száraz vontatóút, mindössze húszlépésnyi — csak átcipeled a csónakot s evezhetsz tovább. Nos hát eveznek ketten, Javunko meg Kapityáj, s meséket mondanak egymásnak. Elérkezvén a száraz vontatóútig, átcipelik a ladikot, s csak eveznek tovább. Igen ám, de nem lefelé haladtak a folyón, amerre kellett volna, hanem a folyással szemközt. Eveznek csak — s meséket mondogatnak! Délben eljutottak a száraz vontatóútig, átcipelték a hajót, s újból ugyanabba a hurokba kerültek. Annyira belemerültek a mesélésbe, hogy itt háltak az első éjszaka is, itt háltak a második éjszaka is. Esténként a tábortűznél szintúgy mesékkel mulattatták egymást. így aztán a három nap során hétszer cipekedtek egy és ugyanazon vontatóúton, elfeledkezvén mindenről a világon. Ekkora ereje van, lám, az igazi művészetnek . . . Egyébként e két öregnek két meséje mindmáiglan közszájon forog. Estétől kezdve az egyiket ha elmeséled — reggelre egész napig tartó hóförgeteg kerekedik. A másik öreg meséje pedig derűs, verőfényes napot idéz elő . . . Igaz is, most ama kétfejű folyóhurokbeli száraz vontatóutat az emberek a Hétfejű Kanyar Vontatóútjának nevezik . . . 3 Azon a hajdani télen betoppant szálláshelyünkre Szurgutból a Meghatalmazott. Balszerencséjére ugyanebben az időben futott be rénszarvasfogatán Kapityáj is, hogy a prémet eladja, s a boltban lisztet, mahorkát vásároljon. Valaki (akadt afféle) ujjal mutatván az öregre, odasúgta a népi őrnek, hogy Kapityáj is sámán. A Meghatalmazott az öreg vadász vállára engedte a kezét: — Szedelőzködj, sámán, jössz velem az enkávédéra. Nem értette az öreg, szélesen elmosolyodva buzgón bólogatott hát: — Pecsa! Pecsa! — ami annyit tesz hanti nyelven, hogy „jó egészséget!” 20
