Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5. szám - Jurij Vella: Üzenetek szálláshelyemről (fordította: Buda Ferenc)
Fölsóhajtott nagyanyó, elővette a csontból faragott dohányos szelencét, mutatóujjával egy adag erős dohányt ügyesen a szájába dugott, szája szegletét előbb tenyérrel, aztán az ujjával ráérősen megtörülte, ruhaaljáról lerázintotta a veszendőbe ment morzsalékszemeket, majd így folytatta: — A szófogadatlan kislány meg csak átpólyálgatta csendben a sírni nem tudó, száraz, soha nem éhes, sem szomjas rongybabát. „Kislányom, karomon mintha pehely nőne, testem mintha könnyebbedne, ajkam mintha csőrré válna, ka-k . . . szállnom kell már föl a fára, ka-kukk! . . . Utószor kérlek: hozz egy kis vizet, igen ihatnám”. „No várj már, anyácska . .. Hadd kötöm be a babát a bölcsőbe”. Ám anyja az ő lusta leányát kivárni nem győzvén, felröppent a fenyőfa alsó ágára, a félig varrott szőrmecsizma meg lepottyant a földre, a szürke porba. S a fáról immár nem a szépséges asszony, hanem egy csúnyácska kis szürke kakukk szava zengett: „Ka-kukk! Ka-kukk! Nincs nekem kedves szép lányom. Ka-kukk! Ka-kukk! Nincs kinek takaros prémcsizmát varrnom. Ka-kukk! Ka-kukk! Nincs, aki nekem vizet hozzon! Ka-kukk! Ka-kukk! Elrepülök hát a nyírjesbe kristálytiszta harmatot inni. Ka-kukk! Ka-kukk! Ka-kukk! El is repült a kakukk. Fölpillantott a kislány, talpra szökkent, s a haszontalan rongybabát félrehajítva futásnak eredt az anyja után: „Anyácska, anyácska, el ne repülj, hozok neked inni.” Fölkapta a nyírkéreg vödröcskét, a folyóból hűs vizet merített, s meztelen lábára lötyögtetve futott a kakukk után, az erdőbe. Előtte pedig lassacskán távolodva panaszosan zengett: „Ka-kukk! Ka-kukk! Ka-kukk! .. .” Aztán ez a kakukkszó a mocsárba, majd mind messzibbre és messzibbre hátrált előle. Sokáig futott a síró kisleány zsombékról zsombékra, szökdelve. Később megállt hallgatózni, ám a kakukkszó fölhangzott mindenfelől immár, közelben is, távolban is. Leült a kisleány egy mocsári zsombékra s keserves sírásra fakadt. Teste zsugorodni kezdett s átváltozott száracskává; reszkető vállai nagy zöld levelekké váltak, feje pedig sziromtenyereken nyugvó súlyos bogyóvá. így lett a lusta kisleányból mocsári szeder . . . Felsóhajtott nagyanyó s nyelvét végighúzta kiszikkadt ajkain: — Joh-ho-ho-hóu! . . . Úgy látszik, egészen megvénültem már, csak beszélgetek itten, a munka meg nem halad. Hű, hogy süt a nap! Még a nyelvem is kezd odaszáradni a szám padlásához ... — Majd én hozok neked inni! Hilu fölpattant, újból följebbrántotta engedetlen nadrágját, s nagyot szippantva orrán, odaszaladt a szabadtűzhelyhez, amely közelében ott tartották a fészer alatt az összes konyhaedényt. — Fiacskám, csak nehogy a tóból meríts vizet, ott megposhadt az a napon, hanem az eleven, fürge folyócskából. Mosolyogva nézett nagyanyó az unokája nyomába, a folyón túlról, a partmenti füzes bokrai közül pedig rekedten rítt, csak rítt a kakukk, ahogy sok-sok évvel ezelőtt, s ahogy majd sírni fog a messzi jövőben: Ka-kukk! Ka-kukk! Ka-kukk! 15
