Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5. szám - Jurij Vella: Üzenetek szálláshelyemről (fordította: Buda Ferenc)
Földvizsgálókkal ha járna, ngagyejej-ngo! Ezt húzza föl a lábára, ngagyejej-ngo! Miről kakukkol a kakukk? — Kinek éles a szeme, kinek éber a füle, kinek ügyes a keze, kinek fürge a lába? Ki ülne ide mellém a réges-rég, öreganyám mondotta mesét meghallgatni? — Én, nagyanyó! Várj meg, nagyanyó! Futok, nagyanyó! Hilu félredobta a kicsi naríba, vagyis szánkóba való féligkész szántalpat, lerakta nagyapja kését, a napon kiszikkadt faforgácsot csupasz lábával megzizzentve fölugrott, félkézzel rántott egyet a nadrágocskáján, a másikkal ügyesen s gyorsan ellegyintett az orra alatt, s hangosat szippantva, nekifutásból lehuppant nagyanyó mellé, a verőfényen átmelegedett ponyvadarabra. Nagyanyó lassan sorra vette ujjaival a ruháját szegélyező hímzést, s tekintete elkalandozott messzi, a tavon túlra. Ajkai ráncos szegletében a szemnek észrevehetetlen, csak ösztönösen érzékelhető ravaszkás huncutság rejtőzött. Egy pillanatra elképzelte, hogy valaha fürge kicsiny leányka volt maga is. Aztán valamely más gondolatán elmosolyodván rákezdte: — Réges-rég történt, egy forró napon, épp ilyen forró napon, mint ez a mai, a mi folyónk partján, csak messzi-messzi a felső folyásnál, egy nyírfakéreg sátorban élt egy lusta kisleány az ő szépséges anyjával. — És szarvasokat legeltettek? — Persze, hogy voltak szarvasaik bizonyára, akár csak nekünk, de nem erről szól a mese. Ide hallgass! . . . Szóval rekkenő hőség volt aznap, akár csak ma. A kisleány rongybabát ringatott nyírfaháncs bölcsőben, s altatót énekelt neki. Anyját a varrás foglalta el. Kislányának szánt, félig varrott szőrmecsizma feküdt a térdén, rajta egy deszkalap, éles késsel ezen vágta ki a prémből a „nyúlfüle” nevű ékes díszítményt. Ügyesen dolgoztak az asszony hozzáértő kezei, szélső nagyujjával a mellette lévőhöz szorítván az ínfonállal befűzött tűt. Ám egyszeriben perzselő szomjúság költözött belé. „Kislányom, kiszárad a szám, hozz innom”. „Ühüm ...” — válaszolta a lánya a fejét föl sem ütve, ám csak tette a maga dolgát tovább. „Kislányom, nem fogad szót a tűm, szomjúság sanyargat, vízért hamar fuss el!” „Ühüm, mindjárt” — felelt a lusta leány, de megint csak nem mozdult a helyéről. S hirtelen valami furcsa és érthetetlen dolog kezdett végbemenni az anyjával. „Kislányom, kezed serény, lábad fürge, én pedig nem rakhatom félre a szőrmecsizmát, tűlevelek rátapadnak, porszemecskék ráperegnek, hozz folyóvizet, torkom mintha elszükülne, lábam mintha rövidülne.” „Várjál, anyácska . . .” „Kislányom, testem mintha töpörödne, orcám mintha zsugorodna, lábam mintha vékonyodna, nyelvem mintha csak remegne, hozz nekem bármilyen vizet, akár folyóból, akár a tóból”. 14
