Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 5. szám - Jurij Vella: Üzenetek szálláshelyemről (fordította: Buda Ferenc)

énekelni, a tüzelőről, pénzről, ennivalóról szóló közönséges beszéd pedig beszennyezi a művészi nyelvet.

Minthogy két körzet — a Hanti-Manysi s a Jamalo-Nyenyec Körzet — határán élnek, az erdei nyenyecek gyerekei hanti gyerekekkel laknak együtt a bentlakásos iskolákban, tanítóik s nevelőik pedig orosz nyelvűek. Ezért az én nemzedékem, s kiváltképp a mostani iskolásoké, két vagy három nyelvet használ: a nyenyecet, a hantit és az oroszt. Ilyenek az életkörülmények.

Ám sajnos, jóllehet, három nyelvet is ismerünk valamelyest, tökéletesen egyiket sem tudjuk. Meséink s dalaink metaforikus nyelvét például elveszítettük. Ha még — hál’istennek — meg tudjuk magunkat értetni saját nyelvünkön, hát az, sajnos, csak ez a szegényes mindennapi társalgási nyelv.

Emiatt, persze, elsősorban szüléink hibáztathatok. De kivették ebből részüket a bentlakásos iskola tanítói is, akik annyira átgyúrták növendékeiket, hogy később sokuknak újra kellett tanulniuk az anyanyelvet, az életformát és kultúrát, kiderült ugyanis, hogy elszakítottak bennünket saját népünktől. Erről egyébként írt már az én földim, Anna Nyerkagi „Nogo nembéli Anikó” című kisregényében.

A maguk sajátos módján fejtették ki befolyásukat a belügyi dolgozók. Volt idő, amikor mind a tajgát, mind a tundrát bejárta-beutazta bőrtokos revolverrel oldalán a Meghatalmazott1, hogy fölkutassa a sámánokat — a nép ellenségeit. Csupán a mi szálláshelyünkről vagy másfél tucatnyi sámánt hurcoltak el, s közülük csak egy tért haza. Különben éppenséggel őt kezdték utóbb az emberek igazi sámánnak nevezni, minthogy egyedül ő bírt kivergődni ama állami intézet biztos csapdájából. Nemrég beszélgettem nagyapámmal erről a témáról. Természetesen a sámánokról szóló elbeszélések nem voltak egyértelműek, ám azt megértettem, hogy sok közülük egyszerűen csak avatott mesemondó, népi énekes.

Ha egy ember fölépítette a Dalok Házát, a Játékok Házát, megvádolták sámánkodás miatt. Ha az emberek összegyűltek, hogy előadván bemutassák gyermekeiknek a Medveünnepet — a minden földi élőlény eredetéről szóló hanti népi mítoszt, az ember s a környező világ kapcsolatáról szóló mítoszt, azt a mítoszt, amelynek némely jelenetében az ember bírókra kél az istenekkel, csúfot űz a csaló sámánból, a megvesztegethető sámánból —, ezeket az embereket is megvádolták sámánkodás miatt. Kiment a vadász a Szent Fenyvesbe, hogy elbeszélgessen a szellemekkel, hogy vadászat előtt megtisztítsa gondolatait, hogy kimentse magát a Természet2 színe előtt — megvádolták sámánkodás miatt. A súlyos éghajlati és életfeltételek közepette az ember, ha erőt keresett magában az oltalomra, a támaszra, a segítségre — megvádolták sámánkodással.

Elveszítvén legjobb énekmondóit, a nép elhallgatott. Egyesek megriadtak, mások előadni nem tudtak, hanem csak meghallgatni, a harmadik pedig az ifjúság, amelyet egy új áramlat — az új élet szív magába. E harmadikoknak nincs rá érkezésük azon töprengeni, hová sodorja őket az áramlat — sietnek élni. Jóllehet, bizonyára így kell ennek lennie, s nincs ebben semmi különös.

1 Nem tudom pontosan, miféle tisztsége volt ennek az embernek, de nagyapám Meghatalmazottnak nevezi.

2 A Természet isteni fogalom. Isten hanti nyelven: Torum. Ám a Torumnak több jelentése is van: ég (menny), élethelyzet, időjárás és természet. A Szent Helyeken a /««gokhoz (szellemekhez) folyamodván a vadász a két utóbbi jelentésre helyezi a fő hangsúlyt, ugyanis csak a kedvező időjárás mozdítja elő a sikeres vadászatot.

12