Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 5. szám - Szepesi Attila: Ars Amatoria (versrészlet)

lassuló és felparázsló gyors körökkel megsimítja izzó ívét, felszikrázó ujjhegyekkel bibirkéli elevenné felmeredö bimbaját és táncba szédül: fény a fénnyel, vér a vérrel, láng a lánggal.

\^áng-ujjamon, láng-nyelvemen, dárdám hegyén ficánkoló

árnyakkal-rejtett combközöd, selymek közül kitáruló,

parázzsal és titkos tüzekkel kínálgatja ízeit,

felfeslő vadvirág, homály ba-r ej tett láng-szirom a mézeit.

Kettéhasad, haj-koszorúzta, bozót-övezte két halom,

belül kigyúl, örvénylő fény lobog mélyülő bíboron.

Selyempuhán ezer láng-gyűrű, izzó inda, lüktető, játszik velem,

forró szavak, gyűlt áramok, vad illatok a nyelvemen.

Izzít, holott nem ég a lángja, láthatatlan tűz, holott

az ujj, a nyelv, a láng-vessző izzó mélyén lángot fogott.

És összekeveredve már, túl az időn, nem tudni miféle, vad

viharok űznek a levegőbe-font fény-árny indák alatt

együtt, láng-ujjamon, láng-nyelvemen, örvénylő öleden, combod tüzén,

s vagyunk forró zene, egyetlenné összekuszálva: én-te, te-én.

9