Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 4. szám - Olasz Sándor: Múlik a jövőnk (Nagy Gáspár válogatott és új versei)
Múlik a jövőnk Nagy Gáspár válogatott és új versei-L. ™ érni elégtétellel vehetjük kézbe a költő új kötetét. A 245. oldalon ott van az az elhíresült Vers, melyért oly sokan „a hont kivont szablyával” óvták Nagy Gáspár ellen. De A Fiú naplójából mellett itt olvasható az Öröknyár: elmúltam 9 éves is. 1983-ban sem volt és most sem nehéz fölfedezni benne Nagy Imre monogramját. S itt van a Szerettem az őszi nőket, mely kötetben ugyan nem először jelenik meg. Ám az össznépi amnézia annyira talán nem hatalmasodott el, hogy ne emlékeznénk arra az időre, amikor politikusok elemezték ezt a verset. „Szerettem az őszi nőket / gyümölcsillattal jövőket / érett szeptem- beredőket / hajnali ködbe tűnőket / az októberi lobogókat / novemberben elhagyókat” — Vajon a lobogó itt melléknév vagy főnév? A nőkre vonatkozik-é vagy másra? Erre is, arra is — mondhatnánk, mivel a jó vers polifóniája többféle értelmezésre ad lehetőséget. „Most kéne születni — írja a negyvenéves költő. Keserűség és remény van ebben. Keserűség, mert az elmúlt évtizedekben éppen a legszentebb dolgok áruitattak el. A kor a legfőbb értékeket sodorta veszélybe. S közben egyre fogyatkozott a jövő. Különösen annak a nemzedéknek a jövője, amelyik éppen akkor lépett a felnőtt korba, amikor hosszú időre elveszett a dolgok javíthatóságának a hite. Ezért módosítja egy budai ivóban Ady Endre hajdani híres sorát: „rohadunk a forradalomban” (Helyzetdal, borítékban). Az alapélmény — a botrányt kavarókban is — a megcsalatottság, a dezillúzió. Téved, aki az izgága lázadó offenzív magatartásra gondol. Védekezés ez a javából. Nagy Gáspár visszavonul a költészetbe, mert a szavak inflációja idején itt, és csak itt látja megvalósíthatónak az emberi autonómiát, a hazugság nélküli létezést. Nem véletlen, hogy ez a becsapottság és elárultatás másoknál, például a Nagy Gáspárral oly rokon Utassynál is nagy erővel szólal meg: „Győzelem?! Harminc ezüsttel győztek! / Énekelem hát: júdás idő ez” (Hitfogyatkozás). Kezdettől jelen van ez az élmény Nagy Gáspár lírájában is. A Jézuspárhuzam, a bibliai utalások gazdag rendszere már a Koronatűz (1975) verseiben megfigyelhető: pl. „mikor igazam szegekre cserélik” (Amíg a bölcsek ideérnek). Vagy az Egyetlen életünk című versben: „krisztusi korban eljön az este, / riadót csörög júdások bőezüstje”. Születését is Betlehem fényébe emeli: „Szőlőbontáskor, májusi-karácsonyban / foltos szalmazsák fölé leszállt az angyal.” (Májusi-karácsonyban) „A költői személyiség — írja Görömbei András a korai versekről — önmaga párhuzamaként gyakran Jézust idézi meg, de a ma születettet, akinek a versbeli alakjához egyszerre fűződik a megváltói lehetőség és a pillanatnyi védtelen gyermekség, parányiság, kiszolgáltatottságának képzete.” Ám ez az analógia később egyre inkább egy másfajta, az árulókkal szembeni védtelenség kifejezésére alkalmas. A Hit-tanban a „földi pörök” ellenében „a hallgatás aranyrögeit”, „az árulás színezüstjeit” emlegeti. Vagy: „hisz még csak 33 vagy, / naiv Krisztusként függsz” (Noli tangere!) A Tizennégy áprilisi sorban már együtt van Jézus és Júdás, a „ravasz szólamokba szédült fényes árulás”. A válogatott kötetben nem szerepel, de a Kibiztosított beszédben (1987) olvasható az ugyancsak a Júdás-motívumra épülő És egy se ... „Szavaikat / becsomagolják / begöngyölik / színezüstözött / harminc rétegű / fóliába ...” Ez a vers az Alföldben (1986/3) visszhangtalan maradt. Annál nagyobb háborúság támadt a következő sorokból: „... és a csillagos estben ott susog immár harminc / évgyűrűjével a drága júdásfa . . . (Tiszatáj, 1986/6). A Fiú naplójából, mely az adott politikai konstellációban némelyek szerint a rendszer legitimitását kérdőjelezte meg, a Messiás-párhuzam felől közelíthető és magyarázható. A vers nem politikai allegória, a „júdásfa” nem az elmúlt évtizedek névadójának portréja (a növényi világból vett jelölőhöz semmiképpen sem társíthatunk jelöltként személyt), hanem a kor szimbóluma. Igaz, a „harmincezüstködő” kor a konszolidáció békéjét is megrothasztotta, és erkölcsi válságot idézett elő. Kettévált az ideál és a valóság, maradt 94
