Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 4. szám - Olasz Sándor: Múlik a jövőnk (Nagy Gáspár válogatott és új versei)

„a dögszag: a teletömött / gyomor békessége meg az ígéretekkel megtelt / szemek / tócsafénye és fénytelen homálya...” A versben emlegetett „maszkabál” pedig arra a megalázó procedúrára utal, melynek végén a költőt fölmentették írószövetségi titkári tisztsége alól. A leváltás oka éppen a Nagy Imre-vers volt, melyet a hivatalosság veszedelmes „bökversnek” minősített. A lírai hős e kisszerű és elvakult eljárás után érzi úgy, hogy „fele-barátai” is elhagyták, elfordultak tőle. (Vajon hol voltak akkor a mai bátrak?) A vers zaklatottsága, megiramodó, majd elcsukló hangja a lélek megrendültségével, a vallomás, a napló személyességével magyarázható. A Krisztus-metafora így az egyik leggyakoribb önstilizációt revelálja Nagy Gáspár költészetében. A lélekállapotot, a személyes és kollektív megcsalatottság miatti fájdalmat érzékelteti az egyes szám első és az önmegszólító második személy váltogatása is.

A hagyományhoz, a példaemberekhez és eszményeikhez való viszony állandó versforrás Nagy Gáspárnál. Pontosan érzi a latin mondás, az ex nihilo nihil (semmiből semmi) igazát. Előzmények nélkül egyébként még a hagyománnyal élesen szembefordulóknál sem lehet műalkotás. Nagy Gáspár viszont tudatosan folytatja azt az örökséget, amit Weöres, Jékely, Nagy László és Kormos hagyott hátra. A névsor is jelzi, hogy a költő a különféle törekvések asszimilálásától sem idegenkedik. Nagy László súlyos gondolatisága, pattanásig feszült szenvedélye, Jékely Zoltán elégiája és melankóliája, Weöres Sándor és Kormos István oldottabb és játékosabb hajlamai — Nagy Gáspár költészete mindegyikből megőriz valamit. A közösségi tradíciót úgy tartja meg, hogy pillanatra sem keveredik a lírai hős túlértékelésének gyanújába. Domokos Mátyás találó megjegyzése szerint a babitsi „takart seb” katarzisa ez. A játékkal, iróniával eltakart, metaforákba rejtett fájdalom, és nem a „festett vérzés” lírikusa. Nagy Gáspár. 1968 és 1989 között születtek ezek a versek, s tudjuk, ezekben az időkben a kimondás a képes beszéd rejtjelei nélkül aligha volt elképzelhető. De ami akkor kényszernek tűnt, arról tán most, a megváltozott helyzetben derül ki, hogy az igazi irodalom feltétele. A magukat mutogató „hősi gladiátorok” (Babits szavai ezek is) hangoskodása ezért marad meg az egyedi és az esetleges szintjén.

Az egyik ars poeticának is fölfogható versben (Csak nézem Olga Korbutot. ..) találjuk e sorokat: hiszen bemutathatnád te is / a költészet minden trükkjeit / az egynapos csodát / a konkrétvers és / szövegek sorát / átverhetnéd a / semmi szigonyát / a banális nagyhalon”. Úgy érzi, „a költészet a többféle megnemközelítés látványos eszközeivel kussol a lényegről. . .” (Távirat Kányádi Sándornak Kolozsvárra, a Horea 48-ba) Nem en bloc a modem költészettől, hanem a kásahegynek tetsző szövegvers-dömpingtől, a lehangolóan üres maníroktól, a mélynek látszó filozófiai mutatványoktól határolja el magát. Azoktól a roppant előkelő és ezoterikus törekvésektől, melyről oly gyakran kiderül, bizony üres dió az egész. Nagy Gáspár valójában nem tagadja meg a líra hagyományos formaelveit, nem fordul velük szembe látványosan. Többnyire megvan a ritmus, a rím, a strófaszerkezet. Olykor azonban maga is próbálja szétfeszíteni a versszerűség kereteit. Ilyen például az EvTiZeDhAtArHíD, a Kút vagy Az ún. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból. Merész enjambement-okat alkalmaz, a vers tipográfiai elrendezésében rejlő vizuális hatásokra is figyel. De a régi magyar költői hagyományban is gyakori akrosztichonok sem ritkák. Az imák, a könyörgések, a jeremiádok hangján szólal meg. Tehát az ősit és az újat ötvözi. Weöres Sándort úgy köszönti (70-kedés egy ifjú poétával), hogy a szójátékok, a bravúros rímek is méltók a mesterhez. A tragikum, az elégia és a groteszk együtt vannak jelen Nagy Gáspárnál, a versek az életérzés, a modális hangoltság összetettségét tanúsítják. Talán a különféle szólamoknak ez a fajta keveréke különbözteti meg azoktól, akik — bár néhány évvel idősebbek — legközelebbi rokonai az élő magyar költészetben. Az Elérhetetlen föld és az erdélyi Kapuállító költőitől, a Kilencek- től és Farkas Árpádéktól.

A kötet legfrissebb darabjai már a változások idején, 1989-ben íródtak. Most visszatérünk? — kérdezi tétován a költő. Vissza, ám valahol hallgat „csonkolt ballábunk / és lenyírt jobbkezünk / de legbelül hallgat / csak igazán valaki / velünk.” Nagy Gáspárnak az élményversből kifejlődő ontológiai lírája az emberi létezés nagy kérdéseiről mond érvé95