Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 4. szám - Balla D. Károly: Kárpátalja: A magyarság szellemi ébredése; Integrálódni - de mibe?
Kárpátalja: A magyarság szellemi ébredése INTEGRÁLÓDNI — DE MIBE? Mottó: Az én hazám csendes pentaton ének. Ha szivemhez hajolsz, eléneklem néked. Horváth Sándor U* JL mai Magyarország határain kívülre kényszerült kisebbségek önigazoló kifejezése a kettős kötődés. Ennek hangsúlyozása egyenlő azzal a hittel (inkább csak illúzióval), hogy az állampolgári determináltság és a nemzeti hovatartozás összeegyeztethető. Az ilyen kisebbség és annak minden tagja kétpólusú vonatkoztatási rendszerben igyekszik kialakítani saját értékrendjét. Létezésének tere azonban sok tekintetben egyetlen tengelyre korlátozódik: bármit tesz, illetve nem tesz, gondol, illetve nem gondol, az nem egyéb, mint permanens haláltánc a két pont közé feszített kötélen. Sőt, talán ezen a kötélen is csak egyetlen hely felel meg úgy-ahogy a kettős kötődés követelményének, amely valahol középütt helyezkedik el. Bármelyik végponthoz, biztonságot jelentő oszlophoz közeledjék is a kisebbségi lét artistája, azonnal érzi, amint a másik, a távolabb került oszlopnál éles penge kerül a kötélre. Vigyáznia kell, nehogy megkísértse a szakadást, mert nem biztos, hogy bármelyik oszlopot is elérhetné még a mélybe zuhanás előtt. A kárpátaljai magyarság kezéből a történelem még az artistarudat is kiverte. A negyvenes évek genocídiuma, az ötvenes évek féktelen diktatúrája az itt élő magyarságot puszta létében is veszélyeztette, magyar kultúrára, szellemi életre sokáig gondolni sem lehetett. Sztálin halála és a XX. pártkongresszus után enyhült a légkör, de mire a hruscsovi reformok lecsörgedeztek a birodalom perifériájára, már kezdetét is vette az eufemisztiku- san pangásnak nevezett időszak, amely valójában a ruszifikálást, a nemzeti kultúrák teljes eltörlését tűzte célul maga elé. „Formájában nemzeti, tartalmában szocialista” — szajkóztuk akkoriban nap mint nap az ostobaságot, irodalmi példaképül pedig a Lenin-díjas szépíró, Brezsnyev trilógiáját állították elénk egyetemen, szemináriumon, ideológiai fejmosáson és pofafürdőn. De hiába a sok tisztálkodás, bemocskolódtunk. Aki makulátlan akart maradni, hallgatott, de a kötelező taps országában ez is veszélyes szembehelyezke- désnek bizonyulhatott. Beolvadni vagy kivándorolni — ez a két pózna. Közte a kötél. Rajta mi, a kisebbség artistái, akik ezt az alternatívát nem vagyunk hajlandók elismerni, s magunk is győzködve hirdetjük: a „kettős gravitáció” biztonságot ad, s az identitástudat szkizofreniája, a lélek prostitúciója nélkül lehetünk egyszerre jó szovjet állampolgárok és jó magyarok. De lehetünk-e? Megmaradásunk, felmutatható teljesítményünk talán bizonyítja: igen. De az árát csak mi tudjuk. A kompromisszumok terheit máig emlékezi gerincünk. * * * A változó idő — mint korábban — csak jókora késéssel ért el bennünket. Mégis: mára sok tekintetben gyökeresen megváltozott helyzet. Az állam, amelyet nem sikerült hazánkká szeretnünk, már nem várja el tőlünk a feltétlen, vak hűséget; állampolgári kötelezettsége77
