Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 4. szám - A szellemi érték megsemmisíthetetlen - Emir Kusturica beszéde az AVNOJ-díj átadásának ünnepségén
és változások, különösen a szocializmusban, én mindezt nagy távolságból szemlélve intenzíven éltem át, Jugoszlávia széthullásának módját pedig soha fájdalmasabban. Feltettem ezért magamnak a kérdést: van-e értelme átvenni az AVNOJ-díjat, illetve átvenni a legmagasabb jugoszláv elismerést ebben az országban, amely már csupán mint a veszekedésben élő népek, az általános háború előtt álló törzsek közössége létezik, a megbontott értékrendszerű országban, amelyben a polgárokat saját kormányuk és félpolgáraik csapták be, amelyben az emberek az ország nagy részében bepucolatlan házakban élnek, tulajdonképpen kulisszák mögött, ahol megvesztegették politikai tudatukat és egy olyan országban, amely minden politikai véleményt leblokkolt. Hogyan átvenni a díjat egy országban, amely egyszerre lemaradt a történelemben csaknem minden kelet-európai ország mögött, kivéve Albániát és Romániát, amelyben az említett országokban történt tömegmegmozdulások következtében, politikai és szociális tiltakozásuk következtében kirajzolódott a jugoszláv szocializmus bolsevista-monarchista lényege. Hinni akarok Miért jelentem meg mégis és egyeztem bele, hogy átvegyem az AVNOJ-díjat? Azért, mert nem akarok minden remény és hit nélkül maradni! Enélkül maradni ugyanis az evangélium szerint azt jelentené, hogy nem is létezek. Én tehát egy kis szívességet teszek magamnak, mert hinni akarok, és mindenek ellenére reménykedni. Bízom benne, hogy a felhívás, amelyet innen intéztem, ahol összegyűltek mindazok, akiknek műve kiérdemelte az ország legmagasabb elismerését, a tekintély hangja lehet és esély lehet ez arra, hogy reményeink és hitünk naplójába az igazságot írjuk be. A filmjeimben szereplő hősök az említett ideológia áldozatai voltak, így a tiltakozást, legyen az politikai vagy szociális, amelyet meg akartam jelentetni, remegő szívvel érintettem. Éppen ezért nagy izgalommal fogadtam mindazt, ami Zuta Gredán történt, és amit a Crna Gora-i nép tett, különösen a megvert nép öntudatát, amelynek sikerült bizonyos módon megmenteni méltóságunkat. Akkor megremegett a szívem örömömben, de hamarosan nyomasztó érzés kerített hatalmába azért, hogy mindez csak egy nemzet, egy köztársaság keretében zajlott le. Vajon ennek fő oka nem az a félpolgár volt-e, aki bepucolatlan házában húzódott meg, a más meg nem keresett pénzének osztásából épített kulisszák mögött, azok, akik megosztották a széles néprétegeket hatalmukkal, akik villákat építettek maguknak, a népnek pedig hétvégi házat, és így hosszú fedezet nélküli uralmat szavatolva önmaguknak. Hogy a Crna Gora-i tiltakozás, amely kezdetben biztosan szociális és politikai tiltakozás volt, hogyan vált végül nemzetivé, noha ezt követték a Csehszlovákiában, Lengyelországban és Németországban lezajlott események, majd a történelem mondja meg. Hogyan és miért maradtak népeink a szegénység ilyen fokán (noha a nemzeteink közötti ellenszenvről van szó), honnan meríthették türelmüket, és álltak továbbra is problematikus veztőségük mögött hallgatagon, vagy léptek ki a világ átalakításának játékából. A hídhoz szegezve A világot ugyanis vitathatatlanul az utcán változtatják, és nem a fórumokban. Erre utal a berlini tapasztalat is, ahol nemcsak a falat döntötték le, hanem az elnyomást is. Mi történne, ha a jogi rendszer harcosai nem üvöltöznének, mint a sebesült vadállatok, hanem megengednék, hogy a rendőrség demokratikus vagy sztálinista módon letartóztassa mindazokat, akik saját vagyonukat növelve elszegényítették az országot. Vagy pedig mindezek a kiskirályok, akiket nem érintenek a lényegbeli változások, úgy fejezik be, mint Andrié Ali Hodza nevű hőse, akit az új hatalom eljöttékor a fülénél fogva a hídhoz szegeztek a vele hasonló gondolkodásúak. Vagy pedig az elszegényedés és a civilizációs szint alá süllyedés olyan mély lesz, hogy az a bizonyos félpolgár, akinek korrumpáltságára számítanak, a kenyér és tej helyett a falat és a meszet fogja kaparni. 72
