Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 4. szám - Mák Ferenc: Megbékélés gondban és reményben - Bevezető sorok egy összeállításhoz - Az önfeláldozás radikalizmusa - Beszélgetés Tolnai Ottóval
az eredetiért — és udvari bolonddá avanzsálhat. Ám amikor értesül a császár haláláról, leverten állapítja meg: falu bolondjából sosem is lehet udvari bolond . . . Különben, én nem nagyon kedvelem ezt a sok elmélkedést Közép-Európáról, sokszor szinte jajgatok olvasásuk közben, ugyanis pontosan tudom, hogy semmit sem tudunk egymásról, semmivel sem tudunk többet, mint egykor, a monarchia idejében például, sőt, meg vagyok győződve, sokkal kevesebbet. Egymás ismerete nélkül pedig fantazmagória minden ilyenfajta koncepció. Ezek szerint tehát nem lesz itt a Jugoszláv írószövetség következő értekezletén? Milyen álláspontot képviselt volna ebben a sakk-matt pozícióban? Egyáltalán, miről beszélt volna? Sajnos, nem lehetek itt, pedig nagyon szerettem volna részt venni a munkában. Miről beszéltem volna? Hát tudja, nagyon nehéz nekem beszélni, vitatkozni, bizony még anyanyelvemen is nehéz lenne. Az írók legnagyobb része kiváló rétor — és akkor én dadogni kezdek közöttük, méghozzá valami női hajszálról, vagy éppen a kanizsai költőkről. . . Most miről dadogtam volna? Most már, sajnos, csak egyetlen dologról lehet beszélni — dadogni. Itt-ott már jeleztem álláspontomat, noha hangsúlyozom, én nem vagyok elméleti ember, csak egy közönséges belletrista vagyok, vagy ahogy Danilo Kis mondja: homo poeticus — és még véletlenül sem politicus. Jeleztem már, hogyan próbálom megközelíteni a magam használatára a koszovói helyzetet. Azt, hogy ott a szerbek alkotják a kisebbséget, az albánok pedig a többséget. Ám a szerbek kisebbségi sérelmeikre, szorongásaikra mint többség, egész Szerbia akusztikájában reagálnak — és az albánok pedig már mint kisebbség fogadják ezt a felerősített reagálást. A szlovénok és a horvátok természetesen a kisebbséget támogatják, mindig a kisebbséggel éreznek együtt, mármint az albánokkal, jóllehet azok ott a többséget képviselik — ám minden jel szerint a szlovénoknak és a horvátoknak nem a szerb kisebbséggel, hanem a szerb többséggel vannak problémáik. A tükröknek e játékában, labirintusában könnyen elvakul, eltéved az ember, mint ahogy azt hiszem el is vakultunk, el is tévedtünk. Úgy gondolom, nemzeti és nemzetiségi ügyekben mindenkinek jogosak a követelései vagy legalábbis követeléseinek nagy része. A rosszul értelmezett internacionalizmusnak, amitől már a Szovjetunióban is elálltak, és a politikai bürokráciának sikerült kisiklatnia a deklarált elveket. Ezért rengeteg a megvalósítatlan, félig megvalósított, letisztázatlan, kiéletlen dolog. Igen, nagyrészt mindenkinek igaza van, de úgy gondolom, hogy az értelmiségnek nem az a dolga, hogy ezeket az igazságokat túlhangsúlyozza, hogy lecöve- kelje magát mellettük, hogy mitingelje, hanem az, hogy a közös nevezőket felkutassa, hogy lépjen is ezen a téren, függetlenül a politikai körülményektől. Sajnos, a szlovén értelmiség is csak mitingelt lényegében (mitinggel felelt a mitingre) — megmaradva a saját álláspontja hangsúlyozásánál. Közben már az lett volna a feladata, hogy segítsen az albán és a szerb értelmiségnek, segítsen, közvetítsen. Igen, az lett volna a feladata, hogy kioldja őket ebből a clinchből. Ha nem tudott közvetíteni, segíteni mind a két félnek, ha nem tudta kioldani őket, hanem maga is clinchbe került, akkor valami baj van az álláspontjával, magatartásával. Minden jel szerint, csak most volt igazán alkalmuk értelmiségeinknek saját nemzeti programjuk kidolgozására — és lényegében ezzel voltak elfoglalva az utóbbi időszakban, miközben a tutaj, amelyen mindannyian állunk, rohamosan közeledett a zuhataghoz. És akkor, az utolsó előtti pillanatban a szlovén értelmiség állást foglalt. Először is, előbb kellett volna nekik állást foglalni, sokkal előbb. És immár, mint mondottam, csak olyan állásfoglalás jöhetett volna számításba, amely közvetlenül segíti mind a két félt ebben az összetett helyzetben. Olyan álláspontot kellett volna megfogalmazniuk, amelyet mind a két fél elfogad. Persze, még rosszabb a véleményem a jugoszláv értelmiségnek arról a részéről, amely hallgatott, el-elhallgatott, meg-meglapult, kivárt, ma és kivár, taktikázik. Én éppen azért vállaltam el ezt a funkciót (aminek, ki kell hangsúlyozni, nincs különö70
