Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 4. szám - Tóth László: Csehszlovákiai (magyar) változásokra
feltételei nincsenek meg. Ezzel szemben észre kellene vennünk, hogy ma már egy minőségileg más szakaszba értünk, ahol profimunkára és profikra van szükség. Mondok egy személyes példát. Amikor kitört a börtönlázadás, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen koordinációs bizottságában engem kérdeztek, hogy most mi a teendő. A válaszom erre az volt, hogy csak azért, mert „civilben” elmegyógyász vagyok, nem biztos, hogy a börtönlázadás problémájához is értek. Mert ide valódi szakemberek, tehát börtönjogászok, börtönpszichiáterek, börtönpszichológusok kellenek. Erre aztán egy óra alatt kerítettek is nyolc-tíz szakembert, akik egész jól megoldották a feladatot. Igen ám, de ekkor jött a következő kérdés, hogy hát akkor miért nem hozzuk ide közénk a profikat. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű. A szakembereknek — hogy igazi profimunkát tudjanak végezni — feltételek kellenek, anyagi-gazdasági-jogi háttér kell, s a legkevésbé sem elegendő, ha csupán a lelkesedésükre, hazafias érzelmeikre apellálunk és megkérjük őket, hogy jöjjenek hozzánk dolgozni. Nem jönnek, s nem is tudnak jönni, mert a megfelelő háttér és feltételek nélkül úgysem tudnának dolgozni. Az tény és való, hogy különböző bizottságokban nagyon sok kiváló (szak)ember részt vesz a mozgalom munkájában. De ha én napi nyolc és fél, kilenc, tíz órás munka — rendelés — után elmegyek valamelyik csallóközi faluba egészségügyi felvilágosító előadást tartani az influenzáról vagy a nemi betegségekről, az távolról sem professzionista munka. Ezt úgy kell érteni, hogyha egy szakember az egésznapos munkája után idejön és tanácsokat ad, azok talán használhatók és hasznosak lesznek, de nem maradhatunk meg ezen a szinten. Ha egy mozgalom egyszer ilyen helyzetbe került, mint a Nyilvánosság az Erőszak Ellen, vállalja fel, hogy minden tekintetben professzionalistává válik és főállású szakemberekre épit. Mert ellenkező esetben úgy tűnhet, mintha tudatosan hozná magát olyan helyzetbe, melyre netán a későbbiekben, az esetleges elhibázott döntéseiért való majdani felelősségrevonás idején mentségként hivatkozhat. Ne érts félre, nem a vád beszél belőlem, hanem a félelem. Nemcsak, sőt nem elsősorban önmagam féltése, hiszen személyesen is felelős vagyok a mozgalomért, miután személyesen is exponáltam és a mai napig exponálom magam a mozgalom érdekében a tévében, a rádióban vagy az általam szerkesztett lap hasábjain egyaránt. Mert nem(csak) ez a lényeg. Attól félek inkább, hogy ez a gyönyörűen indult folyamat esetleg ilyen mindenki számára, legalábbis a külső szemlélő számára nyilvánvaló apróságon bukik el. S van még egy további aggasztó jelenség is, ami nem kevésbé nyugtalanít. Ez pedig az egyre érezhetőbb türelmetlenség a nézetek polimorfiájával szemben. A „ne kérdezz olyat, aminek destruktív jellege van” magatartás. Szóval, hogy ami szép volt megelőzően, november 17-e előtt, tehát hogy ki-ki közülünk publikálta — ha publikálhatta — a véleményét és mondta — ha mondhatta — az észrevételeit, és minden esetben a saját nevében nyilvánult meg, mi több, az is boldoggá tett bennünket, ha valaki közülünk felszólalt és ellenvéleményt nyilvánított, tehát hogy mindez szertefoszlóban van. Mert ha egy ilyen szektás bezártság lesz mindennek a vége, és egy, az ellenvéleményeket nagyon gyorsan elhallgató szűk csoportnak a nézetét képviseli majd ez a társaság, abba az egész mozgalom belepusztul. Amit az sem akadályoz meg, hogy független (napi)lapokat tart fenn, melyekben független nézeteknek ad teret. Szóval, szörnyű csapda ez, amolyan valódi „Csuka-fogta-róka, róka-fogta-csuka” helyzet. «Történelmi szélárnyékban? Hol van az már?!» „Huszonhét éves vagyok. Életem: történelem — szélárnyékban” — írta egyik önvallomásában egész nemzedékére/nemzedékemre, a negyvenes évek derekán és második felében születettekre, s a nálunk is egy-két évvel fiatalabbakra érvényesen Zalabai Zsigmond 1975-ben. Ami, bizonyos értelemben, igaz is volt. Hiszen 1968 egész életünket meghatározó jelentőségét legtöbbünk csak az évek múlásával tudatosította igazán. Mindenesetre tény, hogy a hetvenes évek közepére napról napra erősebben éreztük, hogy megállt s mozdulatlanná vált körülöttünk valami, hogy egyre kevesebb a levegőnk: ez-az satnyulni 62
