Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Fodor András: Az utolsó gólyanyúzás (Eötvös Kollégium, 1947 - Napló)
Jelentkezem Kereszturynál, elég kedvesen fogad. Szász fölajánlja segítségét a beíratáshoz szükséges iratok megszerzésében. Megyünk villamossal át Pestre. Szépek a dunai napfényben sütkérező nagy fehér hajók. A Quaesturától a Múzeum körútig egész kis egyetemi várost érzékelek: látom az Egyetemi Nyomdát is, végigjárjuk a főépületet. Nézegetem az antikváriumok, eszpresszók környékét, a Dékáni Hivatal előtt ácsorgó bölcsészeket. Sok kaposvárival találkozom, Imre egy furcsa, kissé ernyedt arcú barna fiúval elegyedik szóba. Ő volt Végh György. Eszter könyve című kötetét ő maga árusította itt a bejárat előtt. A kollégiumban éppen kezembe kerül ez a versfüzete. Ilyesmik vannak benne: „Hogy ő őrült, költő és forradalmár? /Olyan bolond talán én is vagyok./ Még nyáron is hordok télikabátot/ és kedvenc illatom a lábszagod.” A másik (Szásznak? Kardosnak?) hozott recenzióspéldány, Kormos István Dülöngélünk című kis füzete, sokkal inkább leköt. Üde, tiszta, nagyon közvetlen hangú. Még Darázsnál is jobban tetszik. Délután meglátogatom az Eötvös Kollégium helyett jogászaira jelentkezett, volt gimnáziumi osztálytársamat, Wilhelm Rudit. Az Üllői út sarkán levő egykori Mária Terézia laktanyában van az ő Ady kollégiuma. Az irdatlan nagy épületben (később ez a Kilián laktanya) még romeltakarítások folynak. Kiábrándító széttagoltság, rendetlenség mindenütt. Először reménytelennek látszik, hogy megtaláljam, akit keresek, de aztán egy kaposvári fiú útbaigazít. Barátom nyílt örömmel fogad, de panaszkodik a szegényes körülményekre. Földre tett szalmazsákokon alusznak, szekrény, asztal, szék, sehol semmi. — Ám demokratikusan vagyunk — védekezik a hierarchikus Eötvössel szemben. Persze, hátrányban érzi magát, s próbál másféleképp fölényt szerezni. Engedem is. Célom, hogy az Eötvös fellegvárát kívülről is nézhessem, láthassam. Kollégiumi bejáratunknál ismerőst látok mellettem fölfelé kapaszkodni: — Szervusz Hankiss! — köszöntőm, — szobatársak leszünk. A tiszta szellem hűvösségével, de tán épp ezért elhitetően nagyszerűnek jelzi egybekerülésünket. Társalgásunk a továbbiakban is kellemes. Szenvedélytelen beszéde, kimért mozgása, a finom tárgyak (például egy kis Eiffel-torony), amiket rakosgat maga körül, lebilincselően hatnak rám. Később bejön egy most érkezett gólya, Benczédi László, egyelőre ő is itt száll meg ideiglenes szobánkban. Kiderül, hogy a két fiú együtt volt a franciaországi cserkész Jamboree-n. Idézgetik közös emlékeiket. Villanyunk elromlik, sötétben diskurálunk tovább Németh Lászlóról, Lukács Györgyről, Kodolányiról. Éjfél felé valaki (Sallai Géza) méltóságosan becsoszog hozzánk. — Van ebben a szobában gólya? — Van három is. — Három is? No akkor a gólya urak legyenek szívesek, fáradjanak át Manninger tanár úrhoz, ide szembe! Ruhát öltünk, s vegyes sejtésekkel lépünk át a jelölt szobába, ahol a felvétel napjaiban tanyáztam. Manninger Miksa (később Óvári Miklós), az ifjúsági elnök, vékony fekete fiú. Szelídnek, kimértnek látszik, különösség csak szürkén világos szemében van. Szállingóznak a többi gólyatársak. Többségüket látásból már ismerem. A szemüveges, nagy fejű, tömzsi dögészjelölt Gyönkről jött, Ozsváthnak hívják, társa, a kissé kreolos arcú Izsák Imre zalaegerszegi. (Később, a 60-as években, az általa talált égi-mechanikai törvényszerűségek amerikai űrhajózásban való alkalmazásáért krátert neveztek el róla a Holdon. F.A. 1989.) 19
