Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Fodor András: Az utolsó gólyanyúzás (Eötvös Kollégium, 1947 - Napló)
A hosszú, szemüveges Lakits Pál, Szombathelyről való. Itt van persze Lator László, s a karcagi Bodnár György, Tőkés László pár. A budapesti Nagy Géza jól megtermett fiú. Garay Ákosról annyi tudható, hogy bátyja is kollégista, a kis fontoskodó Boksái György, a pannonhalmi olasz gimnáziumból jött, Szabady Sándort ő-ző beszéde is elárulja: kecskeméti. A keskeny arcú, szemüveges Pál László, akárcsak Táncos Zsolt: dögész; a huszonnyolc évesnek látszó, fekete bőrű, vastag ajkú Zeller Gyula Baranyából került közénk. Benczédivel állunk a sor végén (Hankisst, a másodévest hamarosan elküldik). Állunk esetlenül az íróasztal körül, s megadóan válaszolunk a föltett huszonkét kérdésre. Egy kis szemüveges „felsőbbéves”, (Kiss Zsolt) a kihallgatás írnokaként jegyezget. Néhány adatot megtudunk egymásról. Csodagyerekek nem vagyunk, de kár is volna minden igyekezet, az elnök unott és hideg. Végül látva, hogy még órákig eltarthat a felelgetés, azzal bocsájt el bennünket, hogy holnap a kérdésekre papíron válaszoljunk. írjuk le továbbá életrajzunkat magyarul és egy idegen nyelven. Ezen kívül saját hároméves tervünket is készítsük el. Nofene! Kezdődik a tánc. Ráadásul valami Franki »úr [későbbi nevén Falus Róbert] kéret bennünket holnap reggel 3/4 6-ra az udvarra, a szokásos gólyatorna megkezdése végett. IX. 17. Szerda Keltenek bennünket, s mi álmos-kényszeredetten megyünk a romos tornaterem melletti udvarra. Sorakozó! Az ugrifüles, göndör Franki tanár úr (csúfneve szerint Zsebi) bejelenti: — Nem akarjuk, hogy magukból seggfiloszok legyenek. Ép testben ép lélek! stb. A torna bizony kemény játék. Végig csásszuk-másszuk a salakos udvart guggolva, békaügetésben, négykézláb előre-hátra. Már 7 fele jár az idő, még mindig ott kínlódunk a placcon. Tenyerem fölsebesedett. Az udvar fele eső ablakokból kaján arcok lesnek le ránk. A hideg viz később valamennyire rendbehoz bennünket, csak lépcsőn ne kéne le-föl járni. Szász jelentette, hogy beköltözhetünk hozzájuk Hankissal az épület bal sarkán lévő III. emeleti kettős szobába. Gyanútlanul lépek be, családapám Bornyi Sándor — hosszú, nyakigfrizurás, régi arszlánokra emlékeztető fiú, kinek már persze korábban bemutatkoztam — metsző indulattal támad rám: — Először is kopogni illik, ha valahova bejössz, azután köszönni. Ez megtörtént, védekeznék, de csak úgy sziszeg rám szájából a vád: — Szép, hogy végre engem is észreveszel. Napok óta itt vagy, oda se jössz hozzám. Ilyen hallatlan modortalanságot még egy gólyától sem vár az ember ... Alig jutok szóhoz. Esetlenül dadognám az igazságot: épp azért nem közelítettem hozzá, mert tudtam, vizsgára készül, nem akartam zavarni. Később hallok a gólyák nem éppen lelkesítő kötelességeiről. Önérzetemet már letakartam: ne lásson, ne halljon. Hiszen alig végzünk a vacsorával, fölzavarnak bennünket a szobákba: öltözzünk nyakkendős fekete ruhába. Öt perc múlva Franki bevezet a konyha melletti tálalóba. Az ilyenkor szokásos szerda esti előadás helyett mi leszünk az attrakció. Hosszú várakoztatás után bevonulunk a T. Kollégium s a külön asztalnál ülő három ismeretlen férfi elé. Manninger 20
