Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 3. szám - Tüskés Tibor: Csendek útjain (Szigeti László „hármaskönyve”)

megformált, szerkesztett szöveget kapunk kézhez, de az aktív írói munka, a cselekvő anyagkezelés igazán a riportokban mutatkozik meg. (Pl. Takarítunk? Morajlik a Lány-hegynél, a Jakoby Gyuláról szóló két írás.) Miről szólnak az írások? Magyarok részvétele a második világháborúban „az évek távlatából”, nemzedékek, munkásdinasztiák, öregek és fiatalok ellentéte és egymásra utaltsága, a téeszszervezés emlékei, városi takarítónősorsok, a gazdálkodás kérdései, a gyári munka, az elhúzódó építkezések gondjai, a falusi szellemi élet képe, vezetők és vezetettek, pedagógussorsok, a továbbtanulásból, iskolából kimaradt fiatalok problémája, tíz ember vallomása Fábry Zoltánról... A riportok színhelyei csallóközi és bodrogközi falvak és kisvárosok, kassai utcák és terek ... A megszólaltatott emberek: parasztok, munkások, értelmiségiek, diákok, nők, férfiak, idősek és fiatalok. Az írások felépítése, szerkezete, az író módszere is pontosan követhető. A riportok fölidézik a történelmi múltat, képet adnak a földrajzi környezetről, bemutatják a jelen emberi világot. A részeket éles vágások határolják el, ugyanakkor ezeket az egységeket a logikaihangulati erő mindig szorosan egymáshoz is fűzi. Általában sikerültebbek a falurajzok, mint a gyárlátogatások, az író jobban otthon van a paraszti élet szokásvilágában, mint az üzemi munkások között. Említettük: a riportoknál színtelenebbek a monológok, az önvallomások. „Hősei” inkább eredményekről, mint sebekről beszélnek, s nem mindig a saját véleményüket, hanem a propaganda által manipulált, beléjük sulykolt szövegeket mondják. Tetézi, hogy a nyilvánvaló tévedéseket is alkalmanként kommentár nélkül hagyja az író. Ellentmondani látszik mindennek, hogy a kötet egyik kiemelkedő írása az a vallomás, amelyet a szerző a kitűnő színésznő, Udvar- dy Anna ajkáról jegyzett le. Amíg a Jakobyról szóló írásokban Szigeti művészettörténeti fölkészültségét figyelhetjük meg, Udvardy Anna megrendítő élettörténete azt bizonyítja, hogy az író nem nyomtalanul töltött el hosszab időt dramaturgként a színház közelében.

Mi az, ami a riportokat és az önvallomásokat íróilag némileg súlytalanná teszi? Az, ami az írásokat nem hagyja szociográfiai látleletté súlyo- sodni, s megtartja a publicisztika, a riport műfajában: az elemzés, az írói kommentár hiánya. Természetesen nem a belemagyarázást, a didaktikus szándékot hiányoljuk, hanem az elmélyedést, az elemzést, a következtetések leszűrését. Az írások zöme megmarad a problémafölvetés, a jelzés szintjén, a meditáció az olvasóra vár, a következtetés kihüvelyezése az írás elolvasása után következik. Szó van itt például a faluközösségek erőszakos szétveréséről, bejárásról, beköltözésről, városi munkaerő-toborzásról, a faluról

való elvándorlásról, de csak hosszas töprengés után döbben rá az olvasó (s valóban rádöbben?), hogy a magyar falvak szétverése nem a romániai buldózerprogram meghirdetésével kezdődött, hanem jó ideje folyt és folyik az országhatáron kívül és belül egyaránt. Melyek a program állomásai? Először az iskolát kell megszüntetni a körzetesítéssel, aztán elmegy az orvos, a pap, az állatorvos, a patikus, majd építési tilalmat rendelnek el, falun nincs munkalehetőség, végül el kell végezni a gazdasági és a közigazgatási összevonást, s az apró települések rendre-sorra elhalnak, a magyar falu elcigányosodik, a kisebbségi sorban a nemzetiségi lét fokozatosan elsorvad. Szigeti László jól látja a problémákat, s egy-egy mondattal pontosan jelzi azokat. De hogy egy- egy ilyen „beszédes” mondat mögött mi minden húzódik meg, azt az olvasónak kell végiggondolnia: „nehéz a gazdasági helyzet”, „a faluban 95 százalék magyar él, de a tanulók több mint kilencven százaléka szlovák tanítási nyelvű osztályba jár”, „fiam gyerekei szlovákul tanulnak”, „szlovák emberhez mentem férjhez, de azért olvasok magyarul”, Jakoby Gyulát „egy szlovák nyelvű monográfia szlovák festőnek tartja”, „nekem (Udvardy Annának) szent fogadalmat kellett tennem, hogy nem járok majd azon az úton, amelyen a rossznyelvek szerint a színésznők zöme jár”.

Hogy Szigeti László talentumos fiatal publicista, elmélyült gondolkodó, megfigyeléseit egyéni módon megfogalmazni képes író, arról a könyv utolsó negyede, az Olvasni kell, barátaim cikluscím alatt összefoglalt tizenöt kisesszé győzi meg az olvasót. Álljon itt egyetlen részlet, egyetlen, szépen fölépített körmondat abból az írásból, amelyben az önpusztító módon élő, fiatalon, értelmetlenül korán elhunyt barátját, a látomásos festő Dúdor Istvánt búcsúztatja el: „Az árnyékok, a visszatérő tragédiák, a halvány erezetű bizonytalanság, az önpusztító életmód, a századunk emberének történeti és pszichikai — pusztulással fenyegetett — tartományaiban feltáruló tudati, mélytudati, érzéki és érzelmi rétegződések romtengerré válása szükségképpen az emberiséget féltő látomások világába kényszerítette festőnket.” Ezekben a négy-öt gépelt oldal terjedelmű, vallomásos írásokban, gondolkodásra serkentő töprengésekben — ahogy ő nevezi: „céltalan elmélkedésekben” —, egy Fellini-film- ről, egy Csehov-kötetről, Nagy László és Örkény István haláláról, a barátságról, az érintésről, a téli disznóölésről, három facsemete elültetéséről, olvasmányairól — valójában a szeretetről, az emberi kapcsolatokról, a bizalomról, a részvételről — meditál. Korábbi írásaiban, a riportokban is van egy-egy mondat, ami megállít. Például: „A műkarácsonyfa giccs, amely azt hazudja, mindig

90