Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - Csuhai István: A lehetséges regény (Kertész Imre: A kudarc)
A lehetséges regény (Kertész Imre: A kudarc) Furcsa tükörrendszer kellős közepén találja magát Kertész Imre második regényének figyelmes és kitartó olvasója: olyan helyen, ahol — egy darabig így tűnik — jó elidőzni, mert sok az érdekesség és bőven akad látnivaló, az ittlét azonban egyszerre, egy idő után váratlanul nyomasztóvá kezd válni. Szeretném, ha ez a megállapítás csak részben tűnne értékítéletnek vagy a műre vonatkozó kritikai észrevételnek; csak any- nyira szánhatom annak ugyanis — és csak annyira lehet az —, amennyire magyarázni vagy indokolni tudja azt az idegenkedést és zavart, amit annak ellenére éreztem, hogy ez a könyv bizonyos értelemben nagyon otthonosnak, Kertész Imre első s hosszú ideig méltatlanul elfelejtett regényéhez, A kudarctól egyébként sem függetleníthető Sorstalansághoz hasonlóan hallatlanul nagy mesterségbeli tudást és tapasztalatot birtokló munkának bizonyult. A vonzalmamba keveredő idegenkedésre adható magyarázat a regény egészének sikerültségéhez képest pedig mégiscsak csekély rész. Még akkor is az, ha kérdés marad, hogy idegenkedésem a regényt itt-ott hatalmába kerítő sterilitásnak, a teória helyenkénti csupaszon hagyásának, vagy pedig annak szól-e, hogy A kudarc világként úgy van berendezve, hogy megélhető, lakható, jó huzamosabb ideig semmiképpen se legyen. A megállapítás, hogy jó ott és azután egyszerre nyomasztó, e helyen nem kritikai tehát, hanem állító, tényközlő jellegű: jobbára éppen az írói szándék végiggondoltságáról és sikerességéről, s az említett tükörrendszer „működő- képességéről” beszél, hiszen A kudarcban mintha eleve az lenne a cél, hogy ez a világ egy ponton átváltozzék, és ne legyen olyan tovább, mint amilyen addig volt. A kudarc tükörrendszerének két főbb „tükörlapját” a regény két terjedelmesebb, egymástól hangvételben, elbeszélői módban, stílusban is élesen eltérő részre adja. Az első, cím nélküli, mintegy százharminc oldalas része az említett eltérések ellenére ikerregényszerűen következik a második kétszázhetven oldal. Az első rész főszereplője ezeken a lapokon Öregnek neveztetik; ötvenes éveiben járó író, aki délelőttös pincérként dolgozó feleségével egy huszonvalahány négyzetméteres budapesti lakást meglakva arra készülődik, hogy regényt írjon, évekkel azután, hogy első regényét (ami az utalásokból kiolvasható, amint éppenséggel az első Kertész-regény, a Sorstalanság is lehet) hosszas várakozás és várakoztatás után sikerült megjelentetnie. Új regényét azonban nem Írja: helyette fordítást vállal, korábbi jegyzeteit nézegeti, könyvekbe-kéziratokba olvas bele, tesz-vesz, „gondolkodik”. A másik rész vélhetően ennek a regénynek a szövege, amit az Öreg az első részben írt, ír, vagy írni szándékozik (e résznek az a szövegdarab lesz a „címe”, amit az Öreg az első rész legvégén írógépébe kopogtat — „ELSŐ FE”): legfőbb szereplője egy Köves nevű író, aki Budapestről elindulván, tizenhat órai utazás után egy számára túlontúl ismerős településre jut el: széles folyó metszi ketté az egyik parton lapályra, a másikon hegyekre épült várost, amelynek lakójává lesz; itt különböző helyekre vetődik, gyári lakatosként, majd a Termelési Minisztérium sajtóreferenseként dolgozik, emberekkel ismerkedik meg, barátságok- ba-szerelmekbe bonyolódik, s mint ahogy ez a könyv végére megerősítést nyer, legfőbb dolga, belső késztetése végül neki is az, hogy ugyanúgy, mint az első részben az Öreg, írja meg „a számára lehetséges egyetlen regényt”. A regénynek ez a második része abba a legutóbbi időkben is életképesnek mutatkozó hagyományba kapcsolódik bele, amelyik legtermé- kenyitőbb elődjének Franz Kafkát tekinti. A könyv második kétszázhetven oldala formájában, a fejezetek címadásában is A pert idézi, és ez a regényrész azt tanúsítja, hogy A kudarcban mintha Déry Tibor G. A. úr X-benje lett volna a kafkai hatás leghatékonyabb közvetítője: Köves ugyanolyan idegen, ám végső soron nem ismeretlen mechanizmus hatalmába kerül, mint G. A., és ugyanúgy akadályokba ütközik, míg sikerül felismernie új életének külső törvényszerűségeit. De akarva-akaratlanul közel áll a regénynek ez a része a tradíció másik két jellegzetes képviselőjéhez, Komis Mihály hetvenes években írt novelláinak némelyikéhez (többek között a budapesti kisvilág leírásában), valamint Erdély Miklós Tavaszi kivégzés című filmjéhez (abban, amilyen hasonló képet alkotnak a hivatalról és a hivatalosról, valamint abban, hogy mindkettőben a tökéletesen képtelen, a bizarr válik egzisztenciálissá és a megélt életet irányítóvá). Két lényeges elhatárolást azonban szükséges megtenni: egyrészt A kudarc második fele közel áll ugyan a parabolához, mégis kevésbé lehet e forma szerint definiálni, mint a G. A. úr X-bent; sőt a történet, lazán felvázolt kronológiájával és távoli utalásaival, valamint az első rész egyik erőteljes jelenetével, a koncepciós hajsza következményeit rehabilitálni szándékozó rendőrtiszt megjelenésével, az ötvenes évek magyarországi politikai eseményeit követi; a történet itt nem is a Déry-regény sémája szerint halad tovább — Kövesnek nem kell elmennie erről a helyről ahhoz, hogy élete megváltozzék, ám éppen az ő 87
