Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 3. szám - Csuhai István: A lehetséges regény (Kertész Imre: A kudarc)

sorsának lezáratlansága, befejezetlensége oldozza el A kudarcot a biztos végső megoldás esélyétől; illetve a könyv szövegszerű berekesztése igazából nem Köves (vagy valamelyik alteregó) sorsának dimenziójában zajlik le. Másrészt a regény e második fele — s az amúgy is szarkasztikus-ironikus első résszel együtt tulajdonképpen az egész mű — nem csupán azt a Kafkát juttatja eszünkbe, aki a dolgok megtapasztalt egészét, történeteket, eseményeket önmaguk archetipikus sűrítményévé változtatta (gondolkodásbeli és nyelvi értelemben egyaránt), hanem legalább ennyire azt a Kafkát is, aki szűkebb baráti körben kézirataiból részleteket olvasott fel, s a hallottakon mindany- nyian, a közönség és ő maga is jót nevettek. A kudarcban univerzális irónia működik, ami lekerekíti, átminősíti, új köntösben mutatja a konvencionálisán induló vagy ilyennek tűnő helyzeteket és regénytechnikai megoldásokat, s mivel ez az irónia helyenként kifejezetten humorosan hat, magát a regényt is megmenti a hozzá hasonló vállalkozások legnagyobb hátulütőjétől, az egyneműségtől.

A kudarc külső keretére figyelve könnyűszerrel megállapítható, hogy ikerregényei többszörösen illeszkednek egymáshoz, illetve — az eddigi hasonlatnál maradva — ez a tükörrendszer egyidejűleg sok, egymásra nagyon is hasonlító látványt közvetít. Ez a közvetítés és ezek az illeszkedések egyszerre több időt léptetnek be (az olvasás ideje egyenértékű idősík lesz a könyv lapjain feltáruló-megmutatkozó többi idővel, melyek között a fentebbiek értelmében egyaránt van fiktívvirtuális és utalt-történelmi idő), a regény figuráinak némelyikét (három-négy valószínűsíthető önarckép formájában végső soron magát a szöveget megalkotó íróét is) megsokszorozzák. Nem pusztán helyzetek, helyszínek, szereplők és nevek azonosíthatók és rímelnek a két regényrészen belül, illetve a két ikerregény között — az egyik rész egyúttal át is értékeli és más világításba helyezi a másikat s viszont.

A kudarc tükörrendszerének működésére, e működés mikéntjére egyetlen konkrét, jellegzetesnek tűnő példát említek itt (ezek száma nyilvánvalóan tovább szaporítható, hiszen a szöveget keresztül-kasul szövik az ide-oda utalások, s a regény teljes terét és idejét behálózzák az ilyen egyezések): a maira, a jelenkorira hasonlító világról szóló első rész végén az Öreg, miközben ötletei, vázlatai, töredékei között kutat, rátalál egy papírdarabra, ami föleleveniti futó emlékét saját korábbi útlevélügyéről, illetve arról, hogy az utazást számára a hatóságok nem engedélyezték; a papírlapra feljegyzett sorok alapötletül szolgálnak az elkövetkezőkhöz, s életre keltik a képtelenebbnek, valószerűtlenebbnek tűnő második részt — arról, hogy ez így már nemcsak az Öreg,

hanem Köves sorsának is része, rövidebb, néhány mondatos meditáció olvasható —, majd az így útjára indított második rész a Köves érkezése utáni hivatalos processzusokkal kezdődik. Ez a „rím” a két ikerregény idejét sajátosan vonja össze a megírás-megörökítés jelenidejével, és egyúttal azt is érzékeltetni képes villanásszerű asszociációival, áttűnéseivel, hogy ez és az a világ

— a mienk és a mienktől látszólag idegen —: ugyanaz. A kudarc korpuszát ezek az egyezések teremtik meg.

Mégis, szorosan e mű formálóelvéhez tartozik az, hogy bármennyi rejtélyt, belső rímet, utalást, párhuzamosságot, azonosságot vagy kifelé kapcsoló allúziót fedünk is fel benne, valójában nem ezzel tárul fel előttünk. A leginkább jelentőség- teljes összefüggések szinte első látásra az olvasó előtt állnak, ám ezekhez a számtalan egyéb egyezés nemigen ad hozzá, rajtuk már nem változtat vagy módosít jelentősen — jóllehet minden újbóli olvasás feltehetően egyre újabb belső ismétlődéseket enged felfedezni. Ám A kudarc minden erre utaló jel ellenére mégsem rejtélyelvű regény, még ha lehetséges is olyan olvasata, amely magára a történetre, a történetszálak tárgyi együttállásaira, illetve ezek felfejtésére koncentrál. Nyilván egy ilyen olvasat másképp tulajdonít jelentőséget a fentebb említett, a történet, illetve a történet megalkotása szintjén kétségtelenül fennálló ösz- szefüggésnek, ez azonban nem a történet, hanem A kudarcba belefoglalt tudás miatt lényeges. A történet felől például aligha adódik magyarázat arra a szembetűnő különbségre, ami a regény első százharminc oldalának szándékolt stilisztikai bonyolítottsága, illetve a másik kétszázhetven oldal feltűnő egységessége és nyelvi egyszerűsége, lecsupaszítottsága között van. A különbséget jól mutatja, hogy Kertész hogyan minősít a két részben: az elsőben minden dolog részleteit, körülményeit egy-egy zárójeles mondattal tovább, a legapróbb részletekig pontosítja, s ezzel a szöveg e helyeken nehézkessé válik; a másodikban mindez az ellenkezőjére „egyszerűsödik”: az első részhez képest itt mintha a jelzők is eltűnnének

— de az első rész ezzel együtt sem „beavató” funkcióval bír. Továbbá a történetben, a regény szüzséjében nem rejlik olyan egyértelmű kudarc, ami ezt a szót arra érdemesítené, hogy e regény címévé váljon, s eképpen kulcsként tűnjön fel. A két nagyobb rész stilisztikai széttartása, s a cím is „költészet” és „valóság” mindvégig felszínen tartott dichotómiáján belül nyer értelmet; egyáltalán nem véletlen, hogy egy ízben az Öreg éppen Goethe önéletrajzának első passzusát olvassa fel.

Realitás és fikció között e regényben mindvégig valamilyen bizonytalan egyensúly érezhető. A kudarc erősen önreflexív indíttatású, az irodal88