Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - Araczki László: Egy eszménykép színváltozásai (A Petőfi-kép módosulása a költő szülőházának vendégkönyvi bejegyzései alapján)
„akasszátok fel a királyokat... Petőfi ha ma élne, a verse így szólna: akasszátok fel a tőkéseket. 1956. X. 14. Ambrus József Budapest” „Költő fejedelem! nyugtalan az álmod Szegény magyar néped tudom sajnálod Vagy talán bizony megveted érte, Mert láncait nem nagyobb szenvedéllyel tépte, Sajnos én is tehetetlen néztem, Mikor az önkény letörte szépen Dicsőséges, hősi szabadságharcát És megmutatta igazi arcát. A hódító önkény, a rabtartó hatalom S mi nem harcoltunk, mikor itt volt az alkalom Most aztán a búm és a szégyenem Váltakozva sötétlik és ég a képemen. Szép csöndesen leteszem a toliam Mellyel a betűket egymás mellé róttam ígérem, hogy föl csak akkor veszem Ha segíteni akarok az elárvult nemzeten. 1956. XI. 25. Olvashatatlan aláírás Az 1956-os kataklizma után — legalábbis egy időre úgy tűnt — olyan Petőfi-kép kezdett kirajzolódni, mely megszabadulva a deklarált halhatatlanság és mártíromság hamis glóriájától egyre inkább emberi vonásokat hordozott. Az esztendők haladtával azonban az önmagát kereső nemzet mítoszteremtő képzelete meg-megroppant, és Petőfi merész ideái jórészt csupán szavalásra alkalmas közhelyekké szelídültek. Nem változtatott ezen a helyzeten a nyolcvanas évek végén újra feltámasztott szibériai legenda sem, annak ellenére, hogy a szenzációra figyelők népes tábora hol a bizonyosság, hol a kétely lázában verejtékezve hitte is, meg nem is a Megamorv Petőfi-expedíció által felröppentett híreket. S az pedig már az eufória óráiban gyanítható volt, hogy a barguzini sírlelet nemzeti színű pántlikákkal felcifrázott szkeletonja inkább szolgálja majd a nagyrédei kazángyártó megdicsőülését, mint Petőfi Sándorét. „Quod volumus, libenter credimus.” (Szívesen elhisszük azt, amit magunk is akarunk.) De kövessük inkább a vallomások stációit: „Frittmann Lászlóné Budapest Én Pesten tanítok. Most, hogy láttam Petőfi Sándor szülőházát, úgy érzem, sokkal mélyebben fogom tudni elmélyíteni kis tanitványaimban nagy költőnk emlékét. 1957. III. 11.” „Mint mindig, ha utam erre vezet, eljövök e szent helyre. E látogatásomat idegenbe szakadt barátomnak, Szabó Sándor állatorvosnak szentelem, aki Petőfi-kötetet kért elhagyott hazájából emlékül. Hiszem, hogy nagy költőnk versei megmutatják neki a hazavezető utat. 1963. ápr. 19. Gál József’ „Nagy szavak nélkül: Petőfi óta bármit írunk magyarul, abban Ő hatásában mindig kimondhatatlanul is benne van, mert Ő a mi nemzeti lelkünk. Kiskőrös, 63. 7. 10. Hódolattal: Tímár Máté” „Nagy költőnk szülőházában a mély megindultság vesz erőt az emberen akár öreg, akár fiatal, akár magyar, akár más nép fiaként született a világban. 1963. VIII. 11. Szabadka, augusztus hó idusán Olvashatatlan aláírás” 65
