Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1. szám - Gion Nándor: Börtönről álmodom mostanában (regényrészlet)

— Azért vannak itt, hogy dolgozzanak és bűnhődjenek egy kicsit. Ha minden nyelven szavalóestet akarnánk szervezni, megállna az élet, hasznos dolgokkal egyáltalán nem foglalkozhatnánk. Megdöglenének a jószágok, a fákon megrohadna a gyümölcs. És mindezt miért? A költészetért? A költészet önmagában haszontalan és káros dolog. Ábrándozóvá teszi és elpuhítja az embereket.

— Egyszer azt mondta nekem, hogy szereti a verseket.

— írjad magadnak a verseidet, és húzd meg magad békességben — mondta a Macedón. — A költészeti színpad megszűnt.

Sarkonfordult és faképnél hagyott.

Leültem a heverőmre, elővettem a kisvonalas füzeteimet, lapozgattam és néztem a verseket, de most nem javítottam és nem csiszolgattam rajtuk semmit. Kisvártatva ismét lépteket hallottam, azt hittem, a Macedón jött vissza, hogy estleg valami vigasztaló szót is mondjon, de nem ő volt, három Mágnás lépett be az istállóba, a Herceg, az Őrgróf és a Gróf.

Vigyorogva néztek szét az istállóban, lassan odajöttek hozzám, a Herceg és az Őrgróf megállt előttem, a Gróf a hátam mögé ment. Ülve maradtam, a kisvonalas füzeteket letettem a térdemre, megpróbáltam nyugodtan viselkedni, de nem éreztem jól magam. A Herceg gonoszul rám meresztette egészséges bal szemét és csöndesen azt mondta:

— Majdnem mindent tudunk a szeszforgalomról. Tudjuk, hogy a Villában főzik a pálinkát, valamennyit átadnak az igazgatóságnak a Halálfejűék, de ennél sokkat többet eladnak suba alatt a börtönben a Lírikusok révén, és a városba is kicsempésznek belőle. Három dolog érdekel még bennünket: hogyan szállítják a pálinkát a telepekre, hol van a fő elosztóhely, és kicsoda a külső ügynökük?

— A Lírikusokról csak annyit tudok, hogy pártfogolják a költészetet — mondtam. — Gyönyörűen szavalják a verseket. A Gróf hátulról megragadta az üstökö- met, hátra rántotta a fejemet és egy szépen fénylő kést mutatott a szemem elé.

— Bármikor elvághatjuk a torkodat — mondta még mindig csöndesen a Herceg. — Lírikus barátaid messze vannak, mire ideérnek, hideg leszel, mint egy ebihal.

— Én már régen elhatároztam, hogy költő leszek — mondtam hősiesen, de kissé elvékonyodott hangon. — Nem törődöm a mindennapi alantas dolgokkal, és nem iszom szeszes italt.

— Megértetted, hogy mi érdekel bennünket? — kérdezte a Herceg.

— Igen.

— Hamarosan ismét meglátogatunk — mondta a Herceg. — Addig gondolkozz a dolgon.

— Legközelebb többen gyertek — mondtam. — Akkor még bátrabbak lesztek, mint most.

— Nagy a pofád — mondta a Herceg. — Pedig látszik rajtad, hogy meg vagy ijedve. Legközelebb még jobban meg leszel ijedve, biztosíthatlak róla.

Intett a Grófnak, az elengedte a hajamat, és elrakta a szépen fénylő kést. Lassan kisétáltak az istállóból. Felálltam, de annyira remegett a lábam, hogy vissza kellett ülnöm. Kezembe vettem az egyik versesfüzetet, de a kezem is remegett, így hát félreraktam a verseket, és a borjakat meg az ajtó fölött világító viharlámpát bámultam. Később megszűnt a remegés, kimentem és a csillagokat néztem, de azok sem tudtak segíteni rajtam. Megnéztem a borjak karámját is, közönséges karám volt, egyáltalán nem hasonlított költészeti színpadra és trágyaszaga volt.

12