Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 3. szám - Ryszard Kapuściński: Lapidárium (X. rész) Fordította: Szenyán Erzsébet

ról, a síitákról, Khomeiniről, aki pedig két évvel később kirobbantja a forradalmat, majd átveszi a hatalmat!

Egyetlen hely van, hol az amerikaiak úgy viselkednek, mint a templomban: csöndben, áhítatosan, komolyan — ez a bank.

Susan Stewarddal mentem a campuson át. Treblinkáról beszéltem neki. Ott most üres mező van, ilyen rét, mint ez itt, a könyvtár előtt. Beszéltem neki a foszforként világító oswiecimi mezőkről, melyeken milliók csontjai hevertek. A fény, az maradt meg, a fény, mely megjelenik, ha telihold van.

Az amerikaiak tervezése: idejüket hónapokra, évekre előre megtervezik. Toby Olson februárban megkérdezi tőlem: — Melyik szállodában fogsz lakni New Yorkban április 29-én, amikor együtt vacsorázunk? Mondom neki: — Mindegy, hogy melyikben, ráérek ezzel majd akkortájt törődni. Bámul rám, látom, nem ért. Márciusban azt mérlegeli, hogy melyik repülőgéppel, hány órakor repül majd szeptemberben Bostonba. És a jövő év? Már meg van tervezve. És a 2000. esztendő? Az egész év foglalt, de ha nem, akkor gondolataikat foglalja le annak latolgatása, hogy miként tervezzék meg (élnek és úgy terveznek, mintha sosem jönne el a halál). Az így kialakított gondolkodásmód számára már a mai nap, a jelen is múlt. A ma olyan valami, ami elmúlt, ami volt. Az ilyen képzelet számára a múlt nem létezik úgy, mint folyton élő és fontos, magatartásunkat, gondolkodásunkat alakító lét.

A tudást át lehet adni, de az élményeket nem. Az élménynek van egy külön, egzisztenciális dimenziója, melynek kifejezésére a szó túl szegényes, túl tanácstalan.

Toby Olsonnal Richmondba tartok, onnan küldöm el könyveimet Lengyelországba, mert közeledik az időpont, amikor elutazom Philadelphiából. Richmond- ban lengyel negyedek vannak: szegényesek, szürkék, csúnyák. A vegetálás, a sorvadás, az örökös ideiglenesség hangulata lengi be őket — létezni, hogy valamit keressen az ember. Itt nem látni, hogy valaki szárnyalna, hogy a nap felé törne. Toby, ez az éleseszű, érzékeny költő és író arról beszél, mennyire másként értelmezik az időt Amerikában és Európában (melyet, nóta bene, nem ismer túl jól). Amerikában nem lehet visszatérni a régi helyre. Ha valaki visszatér oda, már nem ismeri fel, mert annyira megváltozott. Ezért nem kötődnek az amerikaiak a múlthoz. A gyerekek nem tudják, hol vannak eltemetve a szüleik. El tudjuk képzelni, milyen lesz száz év múlva Párizs vagy Firenze, nem tudjuk viszont elképzelni az amerikai városokat — egészen mások lesznek. A mi népünk állandó mozgásban él, folyton úton van. Toby tíz különféle líceumba járt Amerika különböző városaiban. Az emberek elköltöznek oda, ahol jobb munkát kapnak. Csomagolás, csomagolás. Toby azt kérdezi, hogy érzem magam, amikor elutazom. Borzalmasan! Amikor elutazom, mindig elveszítek valamit, minden elutazásban van valami visszavonhatatlan.

50