Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 3. szám - Ryszard Kapuściński: Lapidárium (X. rész) Fordította: Szenyán Erzsébet

Philadelphia, március 12-én, szombaton 19.30-kor. Meleg van. A belváros két főutcája:

Chesnut — sor, hosszú, kilométeres sor egy mozi előtt. A sorban csupa fekete, kizárólag feketék. A Chesnut, mely napközben a fehéreké, szombaton este a feketék sétálóutcájává, promenádjává, korzójává válik.

És mellette a Locus utca. Ebben az utcában áll a filharmónia épülete. Itt játszik a híres Philadelphia Philharmonic Orchestra. Ma Erich Landsdorf vezényli Mozart és Sosztakovics egy-egy szimfóniáját. A lépcsőkön tömegben vonul a közönség — csupa fehér.

Két áradat — fekete és fehérek keresztezik, előzik egymást a Broad Streeten elkülönülve, külön-külön tartva ellenkező irányba, más-más élmények felé.

Itt, Amerikában a költészet előtte jár a prózának. A költészet keres, kutat, tisztában van az irodalom válságával, igyekszik megoldást találni, kiutat találni. Mindenekelőtt a nyelvben keresi a kiutat — a nyelv struktúrájában, lehetőségeiben. A költészetben van egyfajta nyugtalanság, tudatos erőfeszítés. A prózában alig látni nyomát az ilyen erőfeszítésnek — a regényeket hozzáértéssel, de nagyon hagyományos módon írják, a próza itt nem harc, nem feszültség színtere. A prózában a legfontosabb dolog: „to have story” és a story ügyes leírása. A tévé a prózát sokkal jobban tönkretette, mint a költészetet.

David Rieff (nemrég jelent meg itt „Going to Miami” c. könyve) ilyeneket mondott hallgatóimnak egy szemináriumon saját könyvét elemezve:

— az Egyesült Államok irodalmában jelenleg az amerikai minimalizmus dominál: ez az irodalom a középosztály életét írja le, annak otthonát, családi életét, szomszédokhoz fűződő viszonyát, a partykat;

— a világ legnagyobb országai a legprovinciálisabbak, a leginkább önmagukba zártak: az Egyesült Államok, Oroszország és Kína — társadalmaik keveset tudnak a világról, nem érdeklődnek iránta;

— az információ területén egyre inkább a vizuális információ felé fordulunk, a világgal kapcsolatos ismereteinket egyre inkább innen merítjük;

— Amerikában nagyon sok ember ír. Mivel egész életünkben folyton írunk valamit, az emberek úgy vélik, hogy írni könnyű dolog, nem nagy művészet. Szimfóniát nem komponálnak, mert tisztában vannak azzal, hogy egy partitúra megírásához megfelelő zenei tudás szükségeltetik, egy társasági összejövetel leírására mindenki képes!

Nem kevés tanulság vonható le Francis Fitzgerald kapcsán, aki az egyik legjobb amerikai riporternő, a Vietnamról szóló „Fire in the lake” című, Pulitzer-díjas, nagyszerű könyv szerzője. 1976-ban Fitzgerald a „Harper’s”-ben terjedelmes riportot közölt Iránból (az Overseas Press Club díját kapta érte). A riport megírásához a legmegbízhatóbb források álltak rendelkezésére: az Egyesült Államok teheráni nagykövete ekkor Richard Helms, a CIA egykori főnöke volt, Fizgerald apja pedig Helms helyettese volt a CIA-nál. A nagykövet betekintést engedett Fitzgeraldnak a maga iráni dossziéjába. A riporternő beszélgetést folytatott a sah minisztereivel, tábornokaival, a palotabeli emberekkel. S ebben az egész, remekül megírt, a sahra nézve megsemmisítő szövegben egyetlen szó sem esik az iszlám49