Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - Ryszard Kapuściński: Lapidárium (X. rész) Fordította: Szenyán Erzsébet
Egy Philadelphia környéki kis házban rendezett fogadáson körülvesz egy csoport amerikai fiatal, s arról faggatnak, hogy kit ismerek az amerikai írók közül, milyen könyveket, újságokat olvasok. Válaszomat hallva kinevetnek, s az általam felsorolt írókat, pl. Norman Mailért, újságokat, pl. a The New York Timest „main- stream”-nek, vagyis hivatalos, fő vonalnak titulálják. Ők mindannyian független vonalnak, „underground”-nak nevezik magukat. Az itteni nyelvhasználatban ez olyanokat jelent, akik kicsi (pl. ötszázas) példányszámú lapokban publikálnak. Ezeket a százával megjelenő lapokat kevesen olvassák, a televízió, a rádió, a nagy sajtó, vagyis éppen a mainstream nem vesz róluk tudomást. A hivatalos hírközlő szervek mellőzésére a független vonal a hivatalos áramlat teljes megvetésével és elutasításával válaszol. Ahogyan az ilyenkor lenni szokott, mindkét fél a saját álláspontjából merít elégtételt, azt tartja egyedül helyes álláspontnak. Márc. 5., szombat New Yorkban ebéden Helen Wolff lakásán. Azért ott, mert Helen elmúlt 80 éves, eltörte a lábát, s nehezen tudna eljönni egy étterembe. Helen, aki barátja volt Thomas Mann-nak és Hanna Arendtnak, velük együtt emigrált az Egyesült Államokba a harmincas években. Itt, férjével, Kurttal közösen éveken át sorozatban jelentette meg az európai irodalom remekeit. Helen — mély, intenzív kultúra, a gondolatformálás magasiskolája — a századunk első felében alkotó európai értelmiség kiveszőiéiben lévő formációja. Ezek az értelmiségiek a beszélgetést művészetnek tartották, legegyszerűbb megállapításaik mögött is érződött a kiváló gyerekszoba, a befogadni kész, szorgalmas ifjúkor, a jó egyetem, a gondolat és szellem világában való jártasság. A beszélgetés témáról témára ugrál. Benjamin — mondja Helen — úgy vélekedett, hogy egy csupa idézetből álló könyv tökéletes mű lenne. De vajon csakugyan az lenne-e? — tűnődik. Egy ilyen könyv túlságosan tömör lenne, az elmének pedig pihennie is kell, s ehhez térre van szüksége, néha könnyed, sőt, akár giccses dolgokkal kitöltött térre. Helen a könyvek helyzetéről beszél. A könyv áruvá, divattárggyá válik. Ennek az is oka, hogy számos kiadó konfekciógyárosok, divatdiktátorok családjából származik. Ezen a tavaszon ez a szerző, ez a mű, ez a stílus lesz a divat, ősszel azután új nevek, új művek jönnek divatba. Született egy új fogalom: „Shelves books” — egy adott könyv pl. július 3-ától szeptember 5-éig található a könyvesboltokban, aztán kidobják, többé nem kapható. Pedig a könyv fizikai örömet is szerez — jó együtt élni vele, jó kézbe venni, nézegetni, forgatni. A férjemnek, Kurtnak az volt a szokása, hogy megjegyzéseket írt olvasás közben a könyv lapjainak szélére. Őrzöm például Goethe összegyűjtött műveit, bennük Kurt megjegyzéseivel. Amikor kezembe veszem ezeket a példányokat, folyton beszélgetek a férjemmel, összevetem gondolatainkat. Nota bene az egész légteret rádió- és tévéhullámok töltik ki, de emberek közti hullámok ugyanúgy. Emlékszem, hogy 1962-ben Kurttal Luzernben voltam. Rendszerint külön-külön szobában aludtunk a szállodákban, ekkor azonban egy szobában aludtunk. Fölébredünk, s Kurt azt mondja, hogy álmában könyvet írt. Erre én: tudod, hogy én ugyanezt álmondtam? Kurt — emlékszem az első mondatra: vannak napok, melyekről azt mondjuk, hogy nem szeretjük őket. Az én első mondatom pedig így hangzott: Vannak napok, melyekre nem szívesen emlékszünk. Hasonló mondat! 46 \
