Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő - 12. Karácson hava)
2. A visszavétel szintere az utca, a tömegkommunikációs csatornák. Terek, körutak, képernyők. Európában — Európán túl is — egyenesben látható tüntetők, rendőrök, fegyveresek, páncélosok, terrorcsapatok, halottak, halottak, halottak; a Brandenburgi-kapu oszlopfői, a Vencel tér szoborcsoportja, a bukaresti televízió épülettömbje, a frissen megásott sírok, a szirénázó mentőautók, a kivégzett diktátor teteme, a segélyt szállító konvojok; pedig három hónapja még az volt a kérdés: nem torlaszolja-e el Kelet-Közép-Európa békés tavaszát a Bukarest- Prága-Berlin tengely posztsztálinista diktatúrája? 3. Próbáljuk fölemelni tekintetünket a forrongásról. És ne tévesszük szem elől: bár a tömegek itt mentek az utcára, a vér itt, a szomszédban folyt, a diktatúrák errefelé omlanak össze, az emberáldozat itt történt, a sírokat itt ássák, azért ennek az egész korszaknak a megváltozását az határozza meg, hogy milyen új, hatalmas, a kontinenseket érintő gazdasági folyamatok vették kezdetüket a világban. Ne tévesszük szem elől azt sem, hogy nem a pesti, prágai, bukaresti, varsói utcákon, netán parlamentekben, hanem ezekben az egész világot megrázó folyamatokban és érdekküzdelmekben dől el, hogy az új útra lépő kelet-közép-európai országoknak hol lesz a helyük Európában, kiknek, mennyire lesz szükségük rájuk. 4. Két világháborúval, iszonyú világégéssel, totalitárius államok szerveződésével és bukásával járó, tízmilliókat kiirtó, nemzedékeket pusztító intermezzo után Európa visszatérni látszik oda, ahonnan a század elején elindult? Közben, megelőzően, régebben, ma, Magyarország sohasem volt különösebben fontos Európa számára. A néhány hétre-hónapra világszenzációt jelentő események ellenére a magánügyünk maradt, hogy amit sem a Monarchia végóráiban, sem bukása után nem tudtunk megoldani, mindaz azóta is megoldatlan: a polgári szabadságjogok, a nemzeti függetlenség, a nemzeti-faji kisebbségek helyzete, Trianon óta a határokon túli magyarság sorsa, az Európához való viszony, az általános ipari fejlődésbe való integrálódás. Ma hirtelen tárult föl előttünk az európai horizont. A fénytörés nemcsak megvilágítást, vibrálást is hozott, és ez megkettőzi a vonalakat, összemossa a jelenségeket, megfosztja a látványt a hitelességtől. Még nem volt időnk és erőnk fölmérni, milyen Európához szeretnénk fölzárkózni. A kontinens, az európai gondolat most nagy megújulását éli, de ne feledjük el, hogy krízisét még tegnap is az ezredfordulóra jósolták. És ebben a krízisben nem a politikai-hatalmi szféra a domináns, hanem (persze összefüggésben vele) Európa gazdasági, demográfiai, túlszennyezettségi, kulturális, erkölcsi szituációja. Miközben a szocializmusból menekülünk, nyitott a kérdés, hogy maga Európa merre tud kitörni általános krízishelyzetéből. Demokráciákkal könnyebben menekül, mint diktatúrákkal. De ne feledjük: azóta, mióta Európa válságának kérdése nem külön-külön a politika, a kultúra, az erkölcs, a társadalom megmaradásának, hanem az ember megmaradásának kérdése lett, a válsággal mint antropológiai válsággal kell szembenézni. 5. Mennyire leszünk érdekesek Európa számára? (Még egyszer nem különösebben.) E mögött ott egy mélyebb alternatíva: mivel fog, mivel tud asszimilálni 38
