Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 2. szám - Vekerdi László: Európa változó őstörténete

egymást követő kulturális fokozatokban sajátosan jellemző maradt. A finomra csiszolt kőből készült harci baltáikkal együtt eltemetett harcosok sírjai előre vetítik már azt, hogy a következő őskori időszakban, majd pedig a korai írásos történelem századaiban a hősi arisztokrácia és a harcosok kasztja jut vezető szerephez. Ha a pásztorkodó életmódnak valóban volt szerepe, akkor egyúttal kiinduló alap lehetett ehhez, az őskori idők végén már megmutatkozó folyamathoz. A sírhalmos temetkezési szokás, az alatta lévő, gerendákból ácsolt sírépítménnyel együtt ekkor ismét kezd — bár csak szórványosan — elterjedni Közép-Európában, és folyamatosan él tovább a sztyeppen. Ott, ahol a később tárgyalásra kerülő szkíta sírok az i. e. 7. és 6. századból származó vixi vagy hradeníni kelta temetkezések igazi párhuzamait képviselik. A viking halomsírok végső fokon ugyanezekre az előzményekre vezethetők vissza, bár maga a hagyomány Észak-Európában hamarabb megszűnt létezni, mint az ázsiai sztyepp népeinél, amelyeknek ilyen temetkezéseiről később, a középkorban Rubruk vagy Carpini tudósítottak.”

Piggott mégis óvatosabb Marija Gimbutasnál, és például a réz- és a bronzmesterség meghonosodását és fejlődését Közép-Európában nem tulajdonítja „ezeknek a sztyeppi eredetű népmozgásoknak”. Úgy véli, hogy a technológiai átalakuláshoz „nem tartozott hozzá szükségszerűen egy újfajta népesség, leszámítva azokat a rövidesen említésre kerülő csoportokat, amelyek nyugat felől érkezve, úgy látszik, összevegyültek a zsinegdíszes kerámiát készítő, valamint az »egyes sírokéba temetkező népekkel”. Ezek a nyugat felől érkező „népek”, kell-e mondani, nem egyebek a harang alakú edények készítőinél, akiket Gimbutas a pontusi gerendasírhalmos nép „unokaöccseiként” vélt nyugatra küldhetni, s akik — ne feledjük — napjaink szocio-ökonómiai folyamatokra figyelő preocesszuális régészeti irányzata szerint egyáltalában nem is léteztek. És azok a „sztyeppi eredetű népmozgások”, amelyeket Gimbutas, Piggott, és az egész mai standard nyelvészet és régészet az indo-európai nyelvek Európa-szerte való elterjesztőinek tart, azok léteztek-e egyáltalában? Nem, feleli nagyon határozottan Colin Renfrew 1987-ben megjelent Archaeology and language című könyvében.

A régészeti adatok nyelvészeti prekoncepciótól mentes gondos felülvizsgálata alapján Renfrew úgy látja, hogy semmi sem utal a leletekben a dél-orosz sztyeppről vagy Közép- Európa északibb részeiről kiinduló, s az egész földrészre, sőt azon is túl kiterjedő nagy népmozgásokra. Kerámiák, fegyverek, temetkezési szokások és -tárgyak elterjedése az új processzuális régészet szerint sokkal egyszerűbben és elegánsabban magyarázható lényegesen kevesebbet feltételező szocio-ökonómiai modellekkel; a fémmívesség meghonosodásában és fejlődésében pedig a nagy kulturális centrumokból származó inspiráció mellett nyilvánvalóan a helyi tényezőknek jutott a döntő szerep. Ugyanez érvényes a kerék, a kocsi, a háziasított ló elterjedésére. A technikai felfedezések elterjedéséhez akkor épp úgy nem volt szükség népek vándorlására, mint ma, még vándorló mesterek vagy hírvivők sem föltétlenül kellettek, elég volt hozzá a szomszédok közötti rendszeres kontaktus. Mutatja ezt az eke gyors elterjedése egész Európában az i. e. negyedik évezred második felében: ezt soha senki nem igyekezett valamilyen „népmozgással” összefüggésbe hozni. S tán nem is csak azért, mert az iránya — délkeletről északnyugatra — nem felelt meg az indoeurópai vándorlás teóriáinak, hanem mert a szerény eszköz maga sem illett a „harcias lovas-kocsis pásztornép” képébe. Mert az, ahogyan a kutatók az indoeurópaiak őseit elképzelték, önkéntelenül hatott a leletek értelmezésére. És hasonlóképpen a nyelvészek ősnyelvről vallott elképzelései szükségképpen motiválták a régészek őshaza-keresését, s aztán az ilyen értelemben interpretált régészeti adatokra a nyelvészek már mint régészeti „bizonyítékokra” hivatkoztak, és ezekhez idomították kutatásaikat. A tudományok történetében oly gyakori jellegzetes „róka fogta csuka, csuka fogta róka” szindróma állott elő, és az indoeurópai nyelvek elterjedése a standard elmélet kereteiben axiómaszerűen azonosult a (képzelt) nagy népmozgásokkal, amelyek a dél-orosz sztyeppről kiindulva az i. e. harmadik évezred során Európa északnyugati csücskeitől Indiáig szórták szét a nyelvcsalád egyes nyelveit.

86