Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 2. szám - Vekerdi László: Európa változó őstörténete
De elképzelhető egyáltalában ekkora nagy néptömegek megtelepedése földművelőkkel már meglehetősen telített területeken? Egy harcias lovas elit kellő szervezettség esetén persze uralkodhat magánál sokkal népesebb meghódított közösségek felett is, s az ilyen „elit dominancia” a prehistória késői szakaszaiban csakúgy, mint az írott forrásokkal dokumentált időkben nem ritkán csakugyan vezethetett nyelvcserére. De megvoltak-é az i. e. harmadik évezredben egy ilyen hódításnak az indítékai? Mit kerestek a nagy területeket igénylő pásztorok olyan tájakon, ahol — mint a feltételezett sztyeppi őshazától nyugatra általában — egyáltalában nem a nomád pásztorkodás az optimális életforma, és nem ez teszi lehetővé a legtöbb ember megélhetését? A nomád pásztorkodás különben is a komplex mezőgazdálkodás marginális területein szokott kifejlődni, ahol a földmívelés már nem kifizetődő. így történhetett a kurgán kultúra esetében is, úgyhogy inkább nyugatról terjedhetett keletre, miután valamikor az i. e. harmadik évezred elején-közepén befogták lovaglásra a már régebben háziasított lovat. „A népeknek — érvel Renfrew — jó ok kell ahhoz, hogy elmozduljanak; többnyire oda mennek, ahol a megélhetésükhöz szükséges javak könnyebben megszerezhetők mint odahaza. Ha mezőgazdasági népességekről van szó, ez általában földet jelent, és a népek — ha más tényezők nem hatnak — sűrűbben lakott területekről mennek kisebb népsűrűségű- ekre . . . Ha az újonnan jöttek ki akarják szorítani vagy szaporodásban túl kívánják szárnyalni a helybéli népességet, ezt általában csak egy új megélhetési technológia alapján tehetik. Ha nem hoznak magukkal valamilyen speciális technikát vagy ügyességet, általában valamilyen új életmódot, akkor miért lennének sikeresebbek a már ott élőknél? Hiszen ez a népesség rendszerint elérte már a források lehetővé tette maximális népsűrűséget. A jövevényeknek vagy másféle megélhetési forrást kell hasznosítaniuk, vagy a meglévőket kell másféleképpen felhasználniuk ahhoz, hogy lényeges hatásuk lehessen.” „Egy ilyen eshetőség kiemelkedően legszembetűnőbb példája a mezőgazdaság meghonosítása egy azelőtt vadász-gyűjtögetők által lakott területen. Európában a vadász-gyűjtö- getők népsűrűségének átlaga a számítások szerint általában nem haladta meg a tíz négyzetkilométerenkénti egy személyt. A korai mezőgazdálkodás technikái Európában csakúgy, mint Délnyugat-Ázsiában, könnyedén el tudtak tartani négyzetkilométerenként öt embert, haladottabb mezőgazdasági módszerek nélkül is. Ez ötvenszeres növekedés — százalékosan kifejezve 5 000 százalékos!” „Ez pedig, úgy vélem, olyan hatalmas tényező, amilyenhez foghatót aligha találunk, ha egy új népesség nagyarányú szétterjedését vizsgáljuk. Természetesen nyomban hangsúlyozni kell, hogy egy új technológia eltejedéséből semmiképpen sem következik egy új populáció terjedése: az újítások elterjedése jólismert folyamat, és az őshonos populációk általában pompásan át tudják venni és alkalmazni tudják az új technikákat. Csakhogy ilyenkor az illető területen használatos nyelv átvehet ugyan jó néhány kölcsönszót, de nem fog teljesen kicserélődni. Föltételezem, hogy — erősen centralizált politikai organizáció híjján — nyelvcsere csak akkor történik, ha maga a bevezetett technológia sokkal nagyobb népsűrűséget tesz lehetővé az addiginál.” A modell gyöngéjét természetesen a közbeszúrt feltétel rejti, hiszen nem tudható, milyen erősen centralizált politikai organizáció szükséges a nyelvcseréhez, és az sem, hogy az indo-európai nyelveket beszélni vélt népek feltételezett elterjedési hullámai idején létezett-é Európa ezen tájain ennyire centralizált politikai organizáció, legalább az i. e. 3. évezredben. Nem ok nélkül fordít Renfrew akkora gondot Georges Dumézil indoeurópai mitológiát föltáró vizsgálódásainak a cáfolására: ha ugyanis az indoeurópai mitológiákból kikövetkeztethető hármas társadalmi funkciórendszer már a szétterjedés idején sajátja volt az ősi indoeurópai nyelveket beszélő közösségeknek, akkor nagyon is elképzelhető, hogy megvolt nekik a nyelvcseréhez szükséges politikai organizációjuk. Renfrew mindenesetre még az i. e. 3. évezred politikai organizációit sem ítéli ezeken a tájakon annyira központosítottnak, hogy alkalmasak lettek volna a nyelvcsere végrehajtására. Úgy véli, hogy Dumézil, midőn sokkal későbbi állapotokat vetít vissza, valahogyan nem érzékeli a kronológiai realitásokat. Mindabból ugyanis, amit az i. e. első századokban 87
