Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1. szám - Gion Nándor: Börtönről álmodom mostanában (regényrészlet)

— Éreztem — mondtam. — Zűrzavaros éjszakám volt. A csillagok összekeveredtek az égen, és Kovács Júliáról álmodtam, először, amióta a börtönben vagyok.

— Ez is a költészet hatalmát bizonyítja — mondta továbbra is lelkesen Dániel.

— A költészet félremozdítja a csillagokat és feltámasztja a halottakat.

— Emlékszel még arra a versre, amit Kucsuk cukrászdájában Kovács Júliának szavaltál? — kérdeztem. — Diófalevelekről és döglegyekről van szó benne.

— Hogyne emlékeznék — mondta Dániel. — Egy ismeretlen költő gyönyörű verse.

— Ki ez az ismeretlen költő?

— Én — mondta Dániel.

— Gondolhattam volna mindjárt — mondtam. — Már első hallásra sem tetszett. Az éjjel álmomban is végighallgattam vagy százszor. Most sem tetszett.

— Nem értesz a költészethez — fortyant fel Dániel. — Pedig tudom, hogy titokban te is írtál már verseket.

— írtam verseket — mondtam. — És nagyon jó volt a tegnapi szavalóestetek. Folytatni kellene.

— Lehet, hogy mégis értesz a költészethez — mondta Dániel megenyhülten.

— Természetesen folytatjuk a munkát. Állandó költészeti színpadot teremtünk. Igaz, hogy kissé borjúszaros ez a színpad, de fenséges versek hangzanak el róla. A költészet legyőzi a trágyabűzt.

— A Macedónnak azt mondtam, hogy a jó költészet a nyelvi határokat is lerombolja.

— Elhitte?

— Úgy tett, mintha elhitte volna.

— Küldünk neki még néhány hegyi bárányt. A hegyi bárányok már a sziklákon ugrálnak, sohasem zuhannak le a magasból, örülnek a tavasznak, a hegyoldalban legelik a szép zöld füvet, egyre ízletesebb a húsuk, a Macedón boldog lesz. Mi pedig közben költészeti színpadot teremtünk, ahol a jövőben már nemcsak meglévő szellemi értékeinket tudatosítjuk, hanem újabb értékek megteremtését is serkentjük. Vagyis felkaroljuk és alkotásra ösztönözzük a helybéli tehetségeket. Börtönben is lehet maradandót alkotni.

— Természetesen — mondtam immár én is lelkesen.

— Következő szavalóestünkön börtönverseket adunk elő — mondta Dániel.

— Kinek a börtönverseit? — kérdeztem.

— Az enyémeket — mondta Dániel.

— írtál verseket itt, a börtönben? — kérdeztem.

— Még nem — mondta Dániel. — De mától kezdve írok.

Én leszek az első helyi tehetség, akit a költészeti színpad alkotásra ösztönöz. A te istállódban fogok alkotni, ez a legcsöndesebb hely az egész telepen.

— Sohasem akadályoztam a tehetségek kibontakozását — mondtam kissé kedvetlenül. — írjál nyugodtan.

Istenfélő Dániel simalapú, vaskos füzetet vett elő a zsebéből, megmutatta nekem.

— Amint teleírtam ezt a füzetet, megkezdjük az előkészületeket az újabb szavalóestre — mondta.

Bevonult a borjúistállóba és órákig nem mozdult ki onnan. Néha belestem az ajtón, Istenfélő Dániel a fekhelyemre terített pokrócon ült, két térdét majdnem

5