Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1. szám - Gion Nándor: Börtönről álmodom mostanában (regényrészlet)

az álláig felhúzta, a füzetet a térdére fektette, és töprengve bámulta az üres lapokat. Szemmel láthatóan nehezen indult be az alkotómunka. De aztán mégis beindult, előbb tétován, később egyre magabiztosabban rótta a sorokat, és meg volt elégedve magával. Ettől kezdve megjelent mindennap, és írt szorgalmasan az istállóban. Egyéb munkáit is elvégezte, továbbra is segédkezett az állatorvosnál a beteg jószágok körül, begyűjtötte a szeszforgalomból származó pénzt, néha majdnem egész napra eltűnt, feltételezem, hogy ilyenkor a Villába ment, hogy elszámolja Halálfejű Józsinak a pálinkáért járó bevételt, de még ezeken a napokon is szakított magának időt az alkotásra, ilyenkor is beült az istállóba verset írni.

Én napközben főleg a karámok között tébláboltam, néztem a gyarapodó állatállományt, a zöldellő búzatáblákat, simogattam a borjak hátát, és örültem, hogy már hónapok óta nem vastagodik a tenyeremen a bőr. Esténként pedig magam is rákaptam ismét a versírásra, a költészeti színpad engem is alkotásra ösztönzött. Volt még egy üres, kisvonalas füzetem, ebbe írtam váltogatva szomorú és derűs hangú verseket, több szomorút, mint derűset, mert általában ugyan elégedett voltam az élettel, de azért jól tudtam, hogy börtönben vagyok.

Istenfélő Dániel három hét alatt teleírta a simalapú füzetet, és akkor egy este, amikor a borjak bejöttek a karámból az istállóba, megjelentek a Lírikusok teljes összeállításban.

— Ezentúl minden este próbát tartunk itt — mondta Dániel.

— Körülbelül félórányi időnk lesz minden alkalommal, akkor indul az utolsó teherautó a börtönbe. Tehát gyorsan és jól kell dolgoznunk. A börtönverseket sajnos lehetetlen sokszorosítani, így hát majd mindegyiket felolvasom néhányszor, aztán elmondjuk közösen. Igyekeztem minél több rímes verset írni, ezeket könnyebb megjegyezni.

— Szeretnék mondani valamit — szóltam közbe.

— Tessék — mondta Dániel udvariasan.

— Én is írtam verseket — mondtam.

— Ennek módfelett örülök — mondta Dániel. — Alkalomadtán majd megnézzük a verseidet, és lehet, hogy beiktatjuk a költészeti színpad műsorába. A költészeti színpadot azért alakítottuk meg, hogy felrázzuk szunnyadó költőinket.

— Én már a télen is verseket írtam, amikor ti még itt sem voltatok.

— Mit akarsz ezzel mondani? — kérdezte Dániel.

— Azt, hogy ebben a börtönben én írtam az első verseket . . .

— Ezt is figyelembe vesszük alkalomadtán.

— ... lehet, hogy ezért az én alkotásaimmal kellene beindítani a börtönversek sorozatát. Az én verseim is vannak olyan jók, mint bárki másé.

— Olvass fel egyet — mondta ingerülten Dániel.

Elővettem a pokrócok alól az egyik kisvonalas füzetemet, belelapoztam és felolvastam a „Rosszul állnak a csillagok” című verset.

Északra kellene menni de a Kis Medve szétrakta lábait hasra feküdt az árnyékban szamócát eszik majd hátára fordul az erdei ösvényen.

6