Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1. szám - Gion Nándor: Börtönről álmodom mostanában (regényrészlet)

lépek. Várt is az aranyfogú üzbég lány, csakhogy mire a parthoz értem, nem ő állt ott, hanem Kovács Júlia. Nem ezt akartam álmodni, riadtan nyitottam ki a szemem, és belepislogtam az istálló ajtaja fölött világító viharlámpába. A borjak olyan csöndesen aludtak, hogy a szuszogásukat is alig hallottam; enyhe tavaszi éjszaka volt, nem volt már hideg az istállóban, a borjaknak tehát nem kellett belehelniük körülöttem a levegőt. Megembereltem magam, és ismét lehunytam a szemem. Kovács Júlia még mindig ott állt a parton, és szomorúan várta, hogy hazavigyem a falujába. Még mielőtt bármit is szólhattam volna, hangos berregéssel mellénk kanyarodott motoros triciklijével Ali, a török cukrászfiú, ránk mosolygott, leugrott a tricikliről, és gyorsan eltűnt a sötétben. Kovács Júlia beült a tricikli ládájába, én felpattantam az ülésre és elindultunk, bár tudtam, hogy rossz vége lesz ennek az utazásnak. A víz partján mentünk, fölöttünk pálmafák hajladoztak, sokkal nagyobb pálmafák, mint amekkorákat én a bírósági folyosón láttam, ezek szerint a tenger mellett voltunk, és én a tengerben úsztam éjszakánként, de később a pálmafákat fűzfák váltották fel, ágaik majdnem a földig értek, így aztán megint nem tudtam, hogy tengerben vagy egy nagy folyóban úszom-e álmomban.

Végül kikeveredtünk arra az útra, amelyik Kovács Júlia falujába vezet. Rendőrkocsit most nem láttam, ellenben távolról valami világított, és én sejtettem, hogy ott lesz az a hely, ahol majd kitöröm Kovács Júlia nyakát. Lassan közeledtünk a világosság felé, és ahogy a fény erősödött, a Lírikusok hangját hallottam, tulajdonképpen ők világítottak, különböző nagyságú faládákon álltak, gyertyát tartottak a kezükben, és folyton ugyanazt a verset szavalták, méghozzá azt a gyanús eredetű verset, amelyet a Kovács Júlia tiszteletére rendezett szavalóest végén mondott el Istenfélő Dániel Kucsuk cukrászdájában, és amely így kezdődött:

Diófalevelek sötét zöldje Betakar, ha pihenni térsz A döglegyek messze elkerülnek Mert te újhold fényében élsz.

Óvatosan lefékeztem a Lírikusok előtt, Kovács Júlia zavartan nézett hol énrám, hol a Lírikusokra. Még egy ember hallgatta a gyertyafényes szavalást, távolabb állt a sötétben, először azt hittem, hogy az öreg Gereben Mihály, de aztán láttam, hogy az a Szabó Pál nevű, becsületes képű parasztember, aki felpofozott, amikor kitörtem szegény Kovács Júlia nyakát. A Lírikusok közben gajdolták a diófás verset, az egész kezdett nagyon egyhangúvá válni, Kovács Júlia szép csöndesen elaludt a tricikli ládájában. Akkor odajött a becsületes képű parasztember, ölbe kapta Kovács Júliát, és elvitte a falu irányába.

Reggel rosszkedvűen és fáradtan ébredtem, lehangolt, hogy Kovács Júlia ismét megjelent álmaimban, bár annak örültem, hogy legalább álmomban életben maradt. Fáradtan és kialvatlanul ténferegtem az istállóban és a karám mellett, szerettem volna valakivel az álmaimról és a költészetről beszélni, tulajdonképpen Istenfélő Dánielt vártam. Nemsokára meg is jelent kipihenten, vidáman és tettre- készen.

— íme a költészet hatalma — harsogta. — Érezted a költészet hatalmát tegnap este?

4