Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 2. szám - Ifj. Asztalos István: Eleim - emlékeim I., Eleim - emlékeim II., Eleim - emlékeim III. (versek)

A kutyatej s csigák nőnek.

De a kövön, meg a csigán illatozik, mint a virág, a kakukkfű, s vadliliom, és mikor az első dér hull, kék az oldal,

Kökény virul.

Kalotaszeg ez a világ, s mint vigyázó tekint reá a Szigethegy, körbezárja a Kis-Kapus, meg az Almás, váraiból nem maradt más Csak egy pici varjúfészek, meg a kehely, melyért egykor Jó szucsáki Nagy Antalok, magyar nyelvű bibliából hirdették Az Isten szavát, testéből kérvén kenyeret,

S piros véréből egy korty bort.

E szegletnek közepében van egy falu, Tűr-e most is,

Azt nem tudom, innen jött el a szépapám, apai nagyanyám őse,

S választotta Kolozs várát végső télre, szemfedőre.

Fia szász lányt vett társul, így lett a kő faragója,

Polgárember, vállalkozó, szép nagy házzal Hidelvébe’.

Még az első égés előtt, a városi fürdő mellett a táncházban Csárdást jártak, s urat fogott a lányának, így gondolta A Türei Deretei, s hozzá adta Asztaloshoz.

Ő volt az én jó nagyapám, kit csak hírből ismerhettem és a kőről.

Temetőből, hol csak a neve aránylik, csontjait a Cenk lábánál Sárga agyagrögök fedik, s most is fáznak.

Vonat füstje amerre szállt, arra vitte a hivatal, s gyermekei mind a négyen, máshol láttak napvilágot. . .

Ki az Apát hídja mellett, ki Kolozsvárt, ki még messzebb,

Édesapámnak szerényen a Küküllö partja jutott, idő futott,

Változott a holdfogyással, történelem is szólt hozzá,

Tolt egyet a határokon, hiába vették azt zokon.

Nem volt elég ház, Hidelve, állam előtt Esküvésre nem volt lelke . . . elfújták a hivatalát, mint út porát.

Csákányt adtak a kezébe nagyapámnak, s ezzel ásták meg A sírját, gyermekei most is sírják.

Belőlük már nem lett semmi, csak kétkezi munkásember,

Ki harcol a rengeteggel.

Maradt még a rossz nagyanyám, akit apám úgy szeretett.

Ha verset nem is írt hozzá, de életét, szeretetét s a nyomorát Felrótta egy szálig szépen, és mikorra bőven jutott,

Mert író lett István fia, s nem kellett szekrénybe bújni,

Tejesektől félni többé, elment ő is mindörökké.

Együtt alusszák az álmot a fiával kinn a kertben, Házsongárdban,

Nagy fák alatt, ahol esik, hol virág hull, van úgy, hogy csak Sírnak csendben, néha fogukról csikorgón kalotaszegi legények Mormolnak egy miatyánkot, s lányok könnyű kézzel varrnak Hólepelből vállfü vánkost, mert a szentlászlói őszre,

Türei tél jön s a föld hideg,

Pihenjetek hát emberek.

39