Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 2. szám - Ifj. Asztalos István: Eleim - emlékeim I., Eleim - emlékeim II., Eleim - emlékeim III. (versek)

Ifj. Asztalos István

Eleim — emlékeim I.

Asztalosék kapufáját vihar verte,

Ajtaját moha belepte, festékén idők pecsétje.

Házunk nincs már arra többé, útjaik se visznek arra. Banda Asztalos szépapám örök temetőőr talán. Szentlászlóról jöttek görbén,

Kolozsvárra boncszolgának, bonkának és mogorvának,

És a faúsztató mellett, ott a görbe utcák alatt Olasz cirkuszos leányok táncot jártak,

Dongó szállott, sárga gyermekláncfűből fonták meg Az illendőbb boldogságot.

Apám mesélte, s a Szamos csobogása bólintott rá.

Úr lett betyár-unokákból, s kint a monostori kertben Tovább szövi dédnagyapám félkézzel e ködös álmot.

Az uraság fénysugara csak a sarkát érintette, Nagyapámnak nyomor jutott, árkot ásott, eljött érte, Megváltotta.

Vitték virág tisztásáról, elföldelték lent Brassóban,

A szegények pihenőjén jeltelenül közös sírba,

És csak évek múltán jutott a hazai földbe vissza. Dédnagyanyám se járt jobban, az uraság csaló átok, Debrecenben láttam egyszer, szegényházba fia adta,

S vánkosát a fekete ég.

Lehet, hogy most már boldogabb, hortobágyi szelek viszik Messze-messze, s a gondolat.

Álmaimban, mint délibáb: nékem is integet néha, Édesapám simogatja, kinek a könnyeit adta,

Kinek megfonta mosolyát.

Eleim — emlékeim II.

Azt meséli a fergeteg, hogy mikor már nem volt gyepje,

Az utolsók, akik bejöttek, s nem találtak legelőre Pannon síkon — a királytól egy szögletet kegyként kaptak,

Királyasszony agyagánál, mészkövénél,

S most is túrják, tán örökre.

Volt közöttük fekete kún,jász is akadt, s tán besenyő. Megmaradtak mái napig, mint egy sziget, melyen csak az ördögszekér,

38