Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 2. szám - Páskándi Géza: „Zöld versek” avagy: legyen naiv költők köre

őket, a mai fájdalmas, történelmi kényszer. Felsorolni — „szemlézni” még utoljára! — a helységek, „külvárosi fertályok” (negyedek) neveit „édes anyanyelven”. A romlatlan természeti tájat megidézni. Majdnem úgy, mint a régi „zöldek” („kékek?”), akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy ők „kékek-zöldek”, de tették, amit kellett.

Mert kétségtelen: világunkban konvergál, egybefut a természet őrzése és a hagyomány, a kulturális múlt önvédelme. Együvé: a politikába. Persze, mint mondottam, például az antik versek magyar nyelven először irók, vagy a magyar versidom előfutárai nem tudták, hogy ők az „anyanyelv zöldjei” ... Ez azonban mitsem változtat a tényen: egyetlen kocsányról fürtösödik a gerezd. Ez a kocsány, s bármiféle tengely pedig: őrizni tradíció, s természet egyensúlyát a friss információkkal, társadalmi-technikai kísérletekkel szemben, s néha azokkal egyetértőn.

Mindenesetre: rám e verseknek nem egy sora, képe, szava, de még cezúrái is — üdítőleg hatottak.

Olyan volnék, mint a haspók és az ínyenc? Amit más nyersnek vél, „nem ételnek”, arra ő csettintget?

Meglehet, de annyi bizonyos: a versek történelmi közérzetről tudósítanak. Ha úgy tetszik: rétegközérzetről is. A „három István(ok) koráról” nem kevésbé. (így hívták a három legelső állami díjas írót: Asztalos István, Horváth István és Nagy István korukban politikailag is meghatározói voltak a romániai magyar irodalmi életnek.)

Az Asztalos „Tutyi” versei tehát sok szempontból tanulságosak lehetnek. Ő nem volt elkényeztetett, legalábbis csak kicsi ideig. Nem volt az apák nevéből élő generációs „play boy”, ingyenélője a történelemnek.

Úgy vélem, rokonszenvünk és tárgyilagosságunk — együtt — eligazít műélvezetünkben.

A nyers fölött érzett öröm lesz az, bizonnyal mondhatom.

(1988 őszén) Páskándi Géza

37